Hogyé' a hízó?

Múlt szombaton autóba pattantunk és elmentünk St.Jacobs városkába, a helyi piacra. Ez a város leginkább a mennonitákról és a piacáról híres. A mennoniták keresztény anabaptisták. Zárt közösségekben élnek, nem használnak modern eszközöket a mindennapi élethez. Amire szükségük van, azt termesztik vagy előállítják.

Mennonita az úton

A Farmer's Market elnevezés a piacot jelöli Kanadában. Ezeken a piacokon a termelők saját terményeiket árulják a piacon, de ezen felül még számos termékkel találkozhat a vásárló. A zöldségtől kezdve a gyümölcsökön át a ruhaneműkig mindent megtalálhatunk ezeken a piacokon.

St. Jacobs Farmers' Market-e attól különbözik a többitől, hogy itt sok mennonita árulja a termékét/terményét. A piac maga egy hatalmas parkolóból és egy nagy épületegyüttesből áll. Amikor az időjárás engedi, a parkoló nagy része is a piactér része. Sajnos most csak néhány stand volt kint, elég hideg volt és havazott is kicsit. Szerencsére a bent látottak kárpótoltak mindenért. 

 Az épületben 3 sávban sorakoznak az árusok két emeleten. Az alsó szinten az élelmiszer standok állnak. Húspultok, péksütemények, zöldségek, gyümölcsök, házi készítésű mézek, juharszirupok, lekvárok, és még sorolhatnánk a végtelenségig. Az emeleten a "minden más" kategória kapott helyet. Ruhaneműk, parfümök, ajándéktárgyak, táskák, övek, cipők, stb...

Házi készítésű juharszirup

Juharszirupból készült édességek

Pitepuzzle

 Míg a földszinten nagy számban árulnak a mennoniták, addig az emeleten már jóval kevesebben vannak. Egy-két standnál látni őket saját készítésű termékkel, pl. öveket, sálakat, sapkákat árulnak.

A prímet nálunk a étterem sarok vitte, ahol bundában sült almát lehet kapni. Az almaszeletet palacsinta tésztába mártják, kisütik, majd fahéjas cukorba forgatják. Szerencsénk volt, mert a szokásos kígyózó sorok helyett ezúttal csak pár ember lézengett a mennyei finomságra várva. Mi is beálltunk a sorba egy doboznyi adagért, ami aztán hamar el is fogyott itthon. :)

Almahámozó

Apple fritter

Kicsit sajnáltuk, hogy rossz idő volt, de azért így is érdekes volt látni egy ilyen Farmers' Marketet. Azért majd újra ellátogatunk ide, ha már beköszöntött a tavasz. Akkor talán már kint is sorokban állnak a standok, és benézhetünk a másik épületben felállított állatvásárra is.

Shoppingolunk

Kicsit javult az idő, mondhatni megmutatta magát a tavasz, ezért úgy döntöttünk, lerángatjuk a blogról melankolikus köntösét, és valami vidámabbat adunk rá. Sajnos az állapot csak 1-2 napig tartott, aztán megint havazott, most pedig, mikor ezeket a sorokat írom ismét egész szép idő van. Ezért hát olyan ruhába bújtattuk a blogot, amilyen itt a tavasz. Mutat magából valamicskét, de inkább csak kacérkodik velünk.

A szeszélyes időjárástól eltekintve nem sok újdonsággal tudunk szolgálni az információra éhes olvasótábornak. :) Az iskolában nincs változás, és mivel az idő sem volt kegyes hozzánk, nem igazán tudtunk kimozdulni itthonról. Egyetlen alkalommal azért nekivágtunk a városnak, zord idő ide vagy oda. Suli után felpattantunk az iskolabuszra, hogy kicsit belekóstoljunk a hamisítatlan "ámerikái" iskolások világába. Már felszálláskor világossá vált, hogy ez bizony izgalmasabb lesz, mint egy menet a 7-es buszon Bp-en. A sofőrünk egy kanadai mércével mérve is lazának mondható, középkorú nő volt. Wendy hallhatóan rajongott a country zenéért, legalábbis erre következtettünk a dallamokból. Körülötte mindenütt családi képek tömkelege, ahová csak néztünk. Az összhatás tökéletes volt.
Szép lassan megtelt a busz a tanulókkal és azok gyerekeivel. Mi a 3. sorban foglaltunk helyet Wendy mögött, aki folyamatosan magyarázott, míg vártunk a felszálló utasokra. Volt, amit megértettünk, és volt, amit túlüvöltöttek a gyerekek, vagy a remek country muzsika... :)

Maga a busz egyébként a filmekből megszokott amerikai sémát követte. Nagy, sárga, és nem most gördült le a gyártósorról. A tetején fehér villogó jelzi a többi közlekedőnek, hogy óvatosan közlekedjenek a busz közelében. A villogón kívül van még egy kis stoptábla a busz oldalán, ami alapjáraton be van hajtva a karosszéria mellé, viszont ha megáll a busz, hogy valaki leszállhasson, akkor a sofőr kihajtja a táblát, és a forgalom résztvevőinek meg kell állniuk. Ez mind a két oldalra vonatkozik, azaz a szemben jövőknek is meg kell állniuk ilyenkor. Aki ezt elmulasztja az 2000 dollárra büntethető. Csak hogy mindenki átérezze, ez kb. 400.000 Ft-nak felel meg. Valamiért nem jellemző, hogy ne állnának meg az autósok...

Miután mindenki helyet foglalt, indulhattunk is. Wendy nagyon kedves volt mindenkivel, az olyan új arcoktól, mint mi is, megkérdezte, hogy hol szeretnénk leszállni. Alapesetben egyébként négy megálló van a végállomásig, ami a Stone Road Mall. Mi pont ide kívántunk eljutni. A valóságban azonban Wendy bárhol megáll, mivel az iskolabuszoknak nincsenek kijelölt megállóhelyei, így ott állnak meg, ahol akarnak, de persze azért nagyjából szabályosan. Indulás után ugyanaz maradt a felállás. Wendy félig felénk fordulva, de fél szemét az úton tartva beszélgetett velünk, utasokkal, megpróbálva túlkiabálni a zenét és a gyerekeket. Ez egyre könnyebben ment neki, ahogy fogyatkoztak a gyerekek. A helyzet igen sokat javult, miután az egyik renitens kisfiú is leszállt az anyukájával, akit szegény édesanyja valamiért úgy próbált elhallgattatni, hogy nekipasszírozta a busz ablakának. Nem járt sok sikerrel... 

Miután leszálltak, már egész jól el tudtunk beszélgetni Wendyvel. Az rögtön látszott rajta, hogy szereti a sofőrködést, de azt is elmesélte, hogy olykor-olykor kifejezetten megéri csinálni. Ezeket a buszokat ugyanis nem csak iskolásoknak tartják fenn, hanem alkalmanként kibérlik csoportoknak is. Ilyenkor gyakran megesik, hogy a sofőr ajándékot kap a csoporttól, főleg, ha valamelyik cég szervezésében fuvarozta az embereket. Az is kiderült az út alatt, hogy bizony kemény bírsággal sújtják a busz ellen szabálytalankodókat, de azért előfordul, hogy itt is áthágják a szabályokat. Az egyik megállás alkalmával a szembejövők közül volt, aki még gyorsan áthajtott a busz mellett, holott a stoptábla már kint volt. Ezeket az eseteket Wendy persze hangosan kommentálta, mindenféle kézmozdulatokkal  kísérve. :) Nagyon szórakoztató volt, sokat mosolyogtunk rajta. Mindemellett nagyon figyelmes volt, mikor leszálltunk, figyelmeztetett minket, hogy hétfőn nem lesz iskola, és megkérdezte, hogy kedden megyünk-e, és ha igen, akkor hol vehet fel minket. Kifejezetten megszerettük a fél órás út során.

Maga a Mall nem sokban különbözik egy otthoni kisebb plázától. Ha hasonlítanom kellene valamelyikhez, akkor azt mondanám, hogy olyan, mint mondjuk a Campona vagy az Allee, csak kicsit bonyolultabb az elrendezése, és kintről is be lehet menni az üzletekbe. Az érzés egyébként hasonló, az üzletek is pont ugyanolyanok, azzal a különbséggel, hogy van jó néhány márka, amik nálunk nem képviseltetik magukat, és vice versa. Az árak is hasonló szinten mozognak. Itt is találni irreálisan drága holmikat, de ki lehet fogni elképesztő akciókat is. Így járt Moncsi is. Szerettünk volna venni neki egy "rohangálós" csizmát, amit nem sajnál a hóban-sárban sem felvenni, vagy ha csak kiugrunk pl. havat lapátolni, kb. így: 

Már jártuk egy ideje a különböző üzleteket, de egy ilyen cipőre nem akart sokat költeni. Végül találtunk egy általunk csak "ősember" cipőnek csúfolt csizmát, ami itt nagyon divatos minden korosztálynál.  Mérsékelten vízálló, de legalább nagyon meleg. 60 dollár volt az eredeti ára, leértékelve 20. Moncsi először hezitált, tettünk még két kört, majd miután mondtam neki, h. 20 dollár nem sok egy csizmáért, visszamentünk. Jól tettük, mert a kasszánál kiderült, hogy 8 dollárba került. :) Volt is nagy öröm. Ami érdekesség még, hogy itt minden ár nettóban van feltüntetve. Erre jön még összesen 13% adó, amiből 8%-ot kap az állam, 5%-ot pedig Ontario tartomány. Tehát ha vásárol az ember, mindig hozzá kell adnia a feltüntetett árhoz 13%-ot. A csizmát "tokkal, vonóval" együtt vettük 8 dollárért. Még vissza is kérdeztünk a pénztárnál, hogy biztosan jól értettük-e a végösszeget. :)

A nagy zsákmányt persze muszáj volt megünnepelni, így aztán megcéloztuk az éttermi részleget. A Mall ebben sem különbözik a hazai plázáktól, gyorséttermek, turmixbárok és kávézók egy rakáson. Az itteni nagy kedvenc a Tim Horton's. Kicsit Starbucks jellegű a hálózat, annyi különbséggel, hogy inkább gyorsétterem jellege van, mintsem kávézó. A szisztéma viszont ugyanaz, és a kávé is is hasonlóan finom. Főleg a French Vanilla fanzátianevű kávéjuk finom. Kérem azokat a barista kollégákat, akikkel egy csónakban eveztünk a bártender képzésen, és esetleg olvassák ezt a blogot, hogy most ne kövezzenek meg. TUDOM, hogy ez nem kávé, csak egy annak nevezett "hosszúlötty", de akkor is finom. :)

Szóval lehuppantunk a fekete bőrfotelekbe a két forró French Vanilla-val, és elégedetten dőltünk hátra a fárasztó, de jól végződő vásárlás után. Mi voltunk az élet császárai. ;)

Helyzetjelentés az iskolapadból

Az utóbbi két hétben sajnos kicsit eltűntünk. Velünk együtt pedig elmaradtak a beszámolók is, úgyhogy igyekszünk behozni a lemaradást. Az igazság az, hogy suli után hazaesünk, kicsit pihizünk, skype-olunk a szülőkkel, testvérekkel, barátokkal, vagy éppen aki fent van és elérhető. Ilyenkor itt kb. du. 4 óra van, otthon este 10, szóval általában "családolni" szoktunk. Utána vacsi, kis beszélgetés, aztán tanulunk, ha kell, és kicsit körbenézünk, mi történt a világban. Mire feleszmélünk, már este van, és már nem sok erőnk/kedvünk van a blogoláshoz. Nagyjából ez az oka, hogy hiába vártátok az újabb sztorizásokat.

 

Ami a sulit illeti, elég jól alakultak a dolgaink. Az első héten még egy csoportba tettek minket. A 10 szintből (0-9 ig vannak a szintek) 5+-ba kerültünk, ahogy azt már megírtam legutóbb. A szintfelmérőn említették, hogy ez változhat, amikor már kicsit jobban látják az órák alatt, hogyan is állunk tudás ügyileg. A második héten engem áttettek a 7-es szintre, ami annyit jelentett, hogy délelőtt és délután is külön csoportba kerültünk. Ez elvileg a mi érdekünkben is történt, mert így nem tudunk egymással kommunikálni, abszolút rá vagyunk kényszerülve az angolra, ha valakivel beszélni szeretnénk.

Ez aztán kicsit balul sült el, mert időközben Moncsi is feljebb lépett, de mivel ismét nem akartak egy osztályba rakni minket, így ő 6-os szintre került. Öröm az ürömben, hogy így legalább maradhatott a délutáni csoportjában, ahol egy nagyon kedves és segítőkész tanárnője van, akivel elég jó viszonyt ápolunk.

Mindent egybevetve nem haladunk rosszul, csak a beszéd döcögős kicsit. Ezért javarészt magunkat okolhatjuk, mert itthon nem erőltetjük túlzottan az angol beszédet, mivel Ángyiékkal magyarul kommunikálunk, ráadásul Steve is érti, amit mondunk, beszélni viszont inkább angolul beszél. Ezen sürgősen változtatnunk kellene, de egyelőre nem megy. Idővel viszont muszáj lesz. Ha itt van a többi testvér is, akkor ugyebár angolul megy a csevegés, ilyenkor megmakacsoljuk magunkat mi is, kapjuk is a dicséretet, de azért érezzük, hogy ez még messze nem az igazi... :)

 

Ami az iskolát illeti, eleinte elég furcsa volt helyzet. Nem is az, hogy visszaüljünk az iskolapadba, hanem megszokni, hogy mindannyian mások vagyunk, más kultúrával, más szokásokkal. A suli ugyanis egy igazi multikulti. A legtöbben valamelyik ázsiai országból érkeztek. Javarészt kínaiak, koreaiak, vietnámiak és japánok. Őket követik az irániak, pakisztániak, indiaiak, aztán vannak néhányan Afrikából és Dél-Amerikából is, és páran a balkáni térségből. Magyarokkal nem találkoztunk, csak egy szerbiai lánnyal, aki magyarul is igen jól beszél.

A diákok többsége nagyon kedves, érdeklődő és barátságos. Fajgyűlölet, mint olyan itt nem létezik, vagy ha igen, akkor nagyon jól leplezik. A korosztályok nagyon eltérőek. Mi a fiatalabb kategóriába tartozunk a magunk cirka 30 évével. Vannak bőven a hatvanas éveiket taposó tanulók is. Nem csak a korunkkal tartozunk a legfiatalabbak közé, hanem az itt tartózkodás idejét tekintve is. Az átlag 5-10 éve él Kanadában. Döntően menekült státuszban vannak itt, és várják, hogy állampolgárok lehessenek. A legdurvább, akivel beszéltünk, egy vietnámi nő, aki 17 éve él itt, és jelenleg az 5-ös szinten tart angolból. Számunkra ez elég furcsa volt első hallásra, de ahogy beszélgettünk az emberekkel, rá kellett jönnünk, hogy ez messze nem egyedülálló eset. Sokan nem a nyelvtanulást tartják a legfontosabbnak, mikor kiérkeznek, hanem a megélhetést, és esetleg munkát kapnak egy gyárban, ahol nem is kell, hogy beszéljék a nyelvet, anélkül is elboldogulnak.

Gyerekkérdésben is kilógunk a sorból. Míg a hozzánk hasonló korúaknak nem ritka, hogy már 2-3 gyereke is van, addig mi csak bambán mosolygunk, mikor a szülők a gyerekeikkel sétálgatnak a folyosón. Az iskola területén ugyanis működik egy bölcsőde-óvoda féleség, ahová a tanulók beadhatják a gyerekeiket, míg ők tanulnak. A gyerekeket is tanítják, ezért előfordul, hogy a gyerek már jobban beszél angolul, mint a szülő.

Mindent egybevetve érdekes ez a sok eltérő kultúra egy helyen. Vannak dolgok, amiket a mai napig nem tudunk megemészteni/megszokni. Ilyen pl. a zsebkendő mellőzése. Megfigyeltük, hogy bizonyos nemzetek képviselői egyszerűen nem használnak zsebkendőt. Náthásak, szipognak, de még véletlenül sem fújnák ki az orrukat. A legirritálóbb a kezdetekkor mellettem ülő, kb. ötvenes iráni nő volt, aki rendszeresen végigszipogta a délelőtti órákat. Ez két és fél órán keresztül elég idegesítő. Tanakodtunk Moncsival, hogy vajon zokon venné-e, ha egy kedves mosoly kíséretében megkínálnák egy papírzsebkendővel, de amikor az óra végén egy erőteljes mozdulattal felszívta az addig szorgosan gyűjtögetett "termést" úgy éreztük, felesleges lenne erőltetni ezt a zsebkendő témát... Szerencsére a csoport váltás megoldotta a problémát.

A másik érdekesség, hogy például a kínaiak nem fogadnak el semmit a másik embertől, talán csak egy másik kínaitól. Többször próbáltuk megkínálni egy kedves osztálytársunkat és kislányát, akikkel általában együtt ebédelünk, de sohasem fogadtak el semmit. Mint utóbb kiderült, ez a bizalmatlanság nem konkrétan nekünk szólt, hanem általános attitűd a kínai embereknél.

Az általános műveltséggel kapcsolatban is voltak érdekes tapasztalataink. Előfordult párszor, hogy olyan feladatokat kaptunk órán, ahol szükség volt némi műveltségre, és bizony voltak meghökkentő esetek. Azon még nem lepődtünk meg annyira, hogy az ázsiaiak egy része életében nem hallott az ABBA-ról, de amikor a jócskán középkorú, "kissé" fontoskodó ukrán osztálytársnőnkről kiderült, hogy életében nem hallott Magyarországról, sem pedig Szerbiáról, és hiába próbáltuk neki szerb csoporttársnőmmel elmagyarázni , hogy merre is van a két ország, kicsit ledöbbentem.

Az igazság viszont az, hogy ettől a néhány kivételtől eltekintve nincs min meglepődnünk, mivel sok tanuló nem pusztán a nyelvet tanulja itt, hanem magát az írást és olvasást is. Ezek ismeretében, illetve hiányában pedig nem fair általános műveltségről beszélni. Ami minket illet, inkább elismeréssel gondolunk rájuk, hogy életük második felében van erejük, akaratuk, és kitartásuk, hogy újrakezdjék, szó szerint a nulláról.

A végére pedig íme egy pillanatkép, hogyan telnek az órák közti szüneteink (külön ajánljuk a fotót Diának, aki már nagyon hiányolta a mókusokat):

 

 

 Mivel előre tudjuk, mik lesznek a kommentek az első képpel kapcsolatban, gyorsan leszögeznénk, hogy nem, nem guberálással ütjük el az időt a szünetekben... :D

Itt lakunk látod, ez az a ház

Néhány élményünket ugyan már megosztottuk veletek, de nem ejtettünk még szót házigazdáinkról, akiknek borzasztó hálásak vagyunk, hogy eddig is elviseltek minket, és még fél évig el fognak. :-)

Guelphben lakunk, ami egy közel 115 ezer fős város Torontotól  délnyugatra. Mikor 12 éve itt jártam, akkor még pusztán 35 ezer főből állt a lakosság, azóta enyhén szólva megnőtt a város...

Vendéglátóink, Bátyus és Ángyi -nagypapám öccse és nagyon kedves felesége- ,már fél évszázada itt élnek. Négy gyermekük van, Ildi, Pista, Zsuzsi és Feri, akik nemcsak kiválóan értik a nyelvünket, de beszélni is egész jól tudnak magyarul.

Az utca, ahol lakunk Guelph kertvárosi részéhez tartozik. Gyönyörű környék, mintha csak egy amerikai filmbe csöppent volna az ember. Az utcák tiszták és gondozottak, a házak előtti területek és a kertek szintúgy. A kertet csak egy kerítés választja el az erdőtől, aminek a túloldalán kis patak csordogál (illetve most csak csordogálna, merthogy befagyott).

A ház maga szintén gyönyörű. Kétszintes, de mivel a telkek a kert irányába lejtenek, így sok háznál lefelé építkeztek. Bátyuséknál is ez a helyzet. Az utcafrontról nézve egyszintes a ház, míg a kert felől már látszik, hogy valójában kettő.

A felső szinten szobák vannak, valamint konyha, mosókonyha és fürdőszobák, míg az alsó szint javarészt egy egybenyitott nappali, konyha, étkező rész, továbbá néhány kisebb szoba.

A fenti konyhát különösen kedveljük, mivel nagy ablakain keresztül rengeteg természetes fény árad a térbe, ráadásul szép a kilátás a kertre és az erdőre is. 

Ezek a sorok is éppen itt ücsörögve születtek... :-)

Beiratkozunk, avagy vissza az iskolapadba

A hétvége pihenéssel és meséléssel telt, elvégre én 8 éve nem találkoztam Ángyiékkal, Moncsi pedig még sosem. Hétfőn kellett mennünk beiratkozni a suliba, illetve volt egy szintfelmérő is, ahol a 9 szintből 5+-ba kerültünk, ami itt középszintnek felel meg. Ez kicsit meglepett minket, rosszabb eredményre számítottunk, úgyhogy volt "öröm és bódottág". Egy csoportba tett minket a "mentorunk", Barbara, aki az egész szintfelmérő beszélgetés alatt rettentő kedves volt. Igaza volt Blastik tanár úrnak a Puskásban, mikor folyton azzal traktált minket, hogy először mindig dicsérni kell, úgy nagyobb lesz az ember önbizalma, ráadásul kevésbé lesz ideges, ha valamivel mégsem tud megbirkózni. Barbara -aki apró termetével és pille súlyával úgy fest, mint egy törékeny kis váza- folyamatosan mosolygott ránk, és nem győzte mondani, hogy "good job, well done, very good", stb... Már-már tényleg elhittük, hogy nagyon nagy ászok vagyunk angolból.

A délelőtti csoportban Lisához kerültünk, míg a délutáni csoportunkat Deborah vezeti. Róluk később még bővebben is szót ejtünk.

Az iskola kb. 10 percnyi kocsikázásra van otthonról. A belvároshoz tartozik, mégis annak ellenére, hogy kétsaroknyira van a főúttól, annyira csendes és nyugodt a kis utca, mintha csak egy félreeső, külvárosi utcácska volna. Az épület viszonylag nagy, és bár azt mondják, jövőre lebontják a rossz állapota miatt, mi nem tapasztaltuk, hogy olyan rossz állapotban lenne. Hiába, itt egészen más viszonyok uralkodnak.

Az első benyomás abszolút pozitív volt. Még mielőtt egyenként elbeszélgettünk volna Barbarával, túl kellett esnünk az adminisztráción. Ebben is egy kedves hölgy segített minket. Míg várakoztunk, kicsit felmértük a "terepet", és már itt feltűnt, hogy elég sokrétű a tanulói összetétel, bár többségben vannak az ázsiai diákok. Nagyon kreatívnak találtuk a folyosó falára kihelyezett karácsonyfát, amit a diákok dedikált kézlenyomatából készítettek. Ez is azt erősítette bennünk, hogy jó iskolára esett a választásunk.

A sulit egyébként már délután elkezdhettük volna, de úgy voltunk vele, hogy azért még van pár dolog, amit nem ártana beszereznünk a kezdés előtt, ezért úgy döntöttünk, csak másnap reggel vetjük bele magunkat a tanulásba.

Végtelen út

Srameknak tulajdonképpen igaza volt, mikor azt mondta, nem érdemes lefeküdni az indulás előtt. És tényleg... Hajnali kettőkor akartunk kelni, mert fél ötre a reptéren kellett lennünk. Viszont az ünnepek óta nem igazán sikerült éjfél előtt elaludnunk, és ez a tendencia állandósult az újév első hetére is. Így aztán hatodikán ott feküdtünk az ágyban, elmúlt éjfél, és bár fáradtak voltunk, nem tudtunk elaludni. Lehetett már fél 1-1 is, mire elszundítottunk. Mondanom sem kell, arra az egy órára mennyire nem volt értelme...

Végül is sikerült időben kelnünk. Még egyszer leellenőriztük a bőröndöket, ami nem ártott, mivel az enyém fél kilóval meghaladta a limitet, úgyhogy át kellett variálni ezt-azt. A végeredmény 22.9kg lett a megengedett 23 kilóval szemben. :-) Így már nem volt akadálya az indulásnak, irány hát a reptér.

A reptéren aztán hamar kiderült, felesleges volt sietni. Fél ötkor szinte minden halott. Tanulva a korábbi esetekből, ezúttal mindenképpen be akartuk fóliáztatni a bőröndöket, csakhogy a gépet kezelő emberke nem volt olyan korai kelő, mint az utasok többsége. Ötkor nyitott, addigra egész szép sor kerekedett.

A becsekkolás simán ment (bár megjegyzem, a bőröndöm a fóliázással együtt éppen átlépte a súlylimitet, 23,1 kilóval mérlegelt), és az elköszönés sem volt olyan drámai, mint amilyenre számítottunk. Néhány könnycsepp elhullajtása után azt hittük, a nehezén már túl vagyunk. Tévedtünk...

Megfeledkeztünk az átvilágításról, amihez oly "szép" emlékek fűznek minket még szicíliai utunk kapcsán. Persze érthető és jogos a biztonsági intézkedés, csak hát iszonyatosan lassan haladt a sor, és a túloldalon bizony kapkodnunk kellett, hogy mindenünket kivegyük a ládákból, mielőtt elnyeli őket a futószalag. A nagy kapkodás közepette kis híján sikerült leejtenem a laptopot is, de még a levegőben utána tudtam kapni, úgyhogy megmenekült.

Mire átjutottunk az ellenőrzésen, már 6 óra is elmúlt. Moncsi nem reggelizett, és lassan ölni tudott volna egy kávéért is -az áldozat nyilván én lettem volna-, ezért úgy gondoltuk, gyorsan bekapunk valamit, meg iszik egy kávét. Már éppen ő következett volna a sorban, mikor azt láttam, hogy a  kapunknál nagy sietségbe fognak a még ott várakozó emberek, és szaladnak a  beszállókártyával a kapuhoz. Hagytuk a kávét meg a péksütit a fenébe, és végül utolsókként felszálltunk a gépre. :-)

A repülőn aztán megoldódott a éhség-kávé probléma, és már Amszterdamban is találtuk magunkat.

A Schiphol reptér már a gépről nézve sem tűnt kicsinek, odabentről pedig elképesztően nagy. Nem véletlenül, hiszen Európa harmadik, míg  világviszonylatban a tizennegyedik legforgalmasabb légikikötő.

Olyan érzésünk volt, mintha egy bevásárlóközpontban sétálnánk, ahová az emberek repülővel járnak, nem autóval. Méreteihez képest viszont nagyon könnyen elnavigál benne az ember. Minden sűrűn és egyértelműen ki van táblázva. Ha az ember figyelmesen közlekedik, akkor mindent megtalál.

Itt már semmire sem volt gondunk, a csomagjaink mentek tovább a torontói járatra, nekünk a kézipoggyászainkkal kellett megbirkóznunk, meg az ötórányi várakozással. Ez utóbbi végül nem okozott gondot, a hatalmas reptéren bőven volt látnivaló, ráadásul a gyaloglás is elvett jópár percet.

Végül hamar elrepült az öt óra, főleg úgy, egy órával az indulás előtt már ott voltunk a kapunknál -tanulva a Ferihegyi hibánkból-, de nem tudtunk elég korán érkezni. Szép sor kígyózott, mire odaértünk, így aztán jó félórába telt, mire feljutottunk a gépre, ami óriási volt a "kis" Boeing-737-hez képest, amivel ide érkeztünk.

A helyet sikerült jól kiválasztanunk, mögöttünk már csak a fal volt, ezért a széket kényelmesen hátra tudtuk dönteni. Mindenkinek saját monitora volt, filmek tömkelege szerepelt a listán, de ha éppen zenét szerettél volna hallgatni, az sem okozott gondot. Bőven volt választék minden stílusból.

Nem lehet panaszunk a KLM-re, igazán jó dolgunk volt a majd' tízórás út alatt. Az étel nagyon finom volt, és folyamatosan kedveskedtek valamivel. Hol egy kis üdítő, hol egy kis desszert, tea vagy kávé.

Aludni sajnos nem sokat tudtunk. Moncsi még csak-csak, én viszont ahányszor csak elbóbiskoltam valamelyik film alatt, éppen hoztak valami finomságot, és már ki is ment a szememből az álom. Ez nagyjából meg is látszott rajtunk...

A cirka 10 órás út viszonylag gyorsan elrepült. Legalábbis előzetesen rosszabbra számítottunk. A pilóta nem tartott tojást a gázpedál alatt, mert bár 3/4 órás késéssel indultunk, végül közel 10 perccel előbb landoltunk a menetrend szerinti időponthoz képest. Ekkor azt hittük, nyeregben vagyunk, és még Ángyiéknak sem kell várniuk ránk, ahogy azt még a késői induláskor gyanítottuk.

Végül azért csak kellett... Két órába telt, mire kivergődtünk a váróig. Három ellenőrzési pont volt, ahol nagyjából ugyanazok a kérdések hangzottak el, és minél közelebb jutottunk a csomagjainkhoz, annál részletesebben kellett elmesélnünk, kik vagyunk, miért jöttünk Kanadába és meddig óhajtunk maradni.

Az első checkpoint még simán ment. Amint elhagytuk a repülőt, már az első sarkon feltartóztatta a sort két fiatalember, akik az útleveleket ellenőrizték. Itt még fél perc alatt átjutottunk. A következő ellenőrzés már jóval körülményesebb volt. Ismét kígyózó sor, terelés kordonokkal, majd a szokásos kérdések, 1-2 újjal kiegészülve. A végén jött a rossz hír: minden rendben, de ahhoz, hogy 6 hónapig maradhassunk, egy másik helyen kell pecsételtetni az útlevelünkbe. Így aztán megcéloztuk a harmadik ellenőrzési pontot is, ahol persze megint várakozás, majd a szokásos kérdések.

Mindez persze borzasztó kedvesen előadva, folyamatos mosolygással kísérve. Igazából nem éreztük azt, hogy itt bármi probléma is lehetne. Egyrészt, mert mindenki nagyon aranyos volt, másrészt mert mindenünk megvolt, amivel igazolhattuk utazásunkat.


Ez a "kérdezz-felelek" összesen másfél óráig tartott. Már azon aggódtunk, hogy egyáltalán meglesznek-e a bőröndjeink, ha végre valahára eljutunk odáig. Eljutottunk. Mi több, annyian ácsorogtak a futószalag körül, mintha csak tíz perce landoltunk volna.
Elsőre úgy tűnt, mázlink lesz, mivel alighogy átverekedtem magam a tömegen, már meg is érkezett két bőröndünk. A harmadik nem akart megérkezni. Tíz perc várakozás és keresgélés után aztán kiderült, hogy néhány bőröndöt még nem tudtak lepakolni a gépről, így ezekre várnunk kellett. Végül negyed órával később előbukkant az utolsó csomagunk is, és két órával a leszállást követően végre találkozhattunk Ángyival és Steve-vel, akik már abban is kételkedtek, hogy egyáltalán a gépen voltunk-e. :)

"A remény jó dolog, és semmi jó nem halhat el."

Elcsépelt közhely ugyan, hogy a remény hal meg utoljára, de ebben az esetben helytálló. Sokszor megígértük, hogy nekifogunk a blogírásnak, de az indulás előtt akadt bőven tennivaló, az első itt-töltött hét pedig elég zsúfoltra sikerült, ezért aztán mindig csak halogattuk az írást.

De ami késik, nem múlik, és mint az látható, a remény sem halt meg, úgyhogy ezzel a bejegyzéssel hivatalosan is életre kelt a kis kanadai utunk részleteit megörökítő blog, ami reméljük, hogy egyre több bejegyzéssel büszkélkedhet majd.