Majdnem egy év elteltével elérkezettnek láttuk az időt, hogy pótoljuk az elmaradt nászutunkat. Mexikó mindkettőnk egyik nagy álma volt, így amikor megérkeztünk Kanadába, és megláttuk az itteni árakat, ami az otthoniak töredéke, hamar eldöntöttük, hogy ha az időnkből futja, és az árak is maradnak ezen a szinten, akkor belevágunk az újabb kalandba.
Februárban és áprilisban még elszalasztottuk a legjobb ajánlatokat, de ezt a májusit már nem engedhettük el, így hamar azon kaptuk magunkat, hogy már pakolunk is a bőröndökbe. Eleinte még Cancun volt az úticél, mivel a nyugati parton kevesebb a látnivaló, plusz szerettünk volna egy kicsit mozgalmasabb, nyüzsgősebb helyre menni a nagy üdülőparadicsomok helyett. Cancun helyett végül Playa del Carmen lett a végállomás, ahol van élet, ha az ember arra vágyik, de a nyugodt kikapcsolódás is garantált. Ami pedig a lényeg, innen is indítanak túrákat a Chichen Itza-hoz, a legszebb állapotú maya piramishoz, ami egyike a világ hét új csodájának.
A repülőút hamar eltelt, és máris a fullasztó mexikói hőségben találtuk magunkat. Ezt persze cseppet sem bántuk, mert Kanadában nem sok babér termett nekünk, legalábbis ami az időjárást illeti... Némi kutakodás után megtaláltuk az utazási irodánk emberét is, aki a sok mikrobusz egyikéhez irányított minket. Rögtön ott is termett egy lelkes segítője -legalábbis mi ekkor még annak néztük- hogy odavezessen bennünket. A fiatalember kikapta a bőröndöket a kezemből, anélkül, hogy köpni-nyelni tudtam volna, és már ki is lőtt a buszok irányába. Kicsit felgyorsultak az események, de hát nem volt mit tenni, siettünk utána, miután annyit azért tudtunk, hogy Mexikóban észnél kell lenni, mert hamar pórul járhat az ember. 40-50 méterrel odébb aztán emberünk leparkolt a pakkokkal, elmondta, hogy itt várjunk a buszunkra, majd bejelentette, hogy "Now, it's tip time", vagyis ez az a pillanat, amikor szíveskedjünk jattolni neki, amiért megmutatta a busz helyét. Nekünk, messziről jött embereknek persze kicsit érdekes volt a helyzet, de azért azt sem szerettük volna, hogy átverjenek, úgyhogy "adományoztunk". Nem kellett hozzá sok idő, hogy megtanuljuk, ebben az országban nagyjából erre épül az egész gazdaság. Úgy is mondhatnánk, Mexikó legalább annyira a jatt országa, mint a tequiláé :-)
A kisbusszal nagyjából 1 óra alatt értünk el a hotelünkhöz, de ez a rövidke idő elegendő volt arra, hogy megismerjük az ország igazi arcát, a mesébe illő szállodakomplexumok árnyékában meghúzódó nyomort. Az utak szélén roskadozó viskóktól, gyakran ajtók, ablakok és tető nélkül, ugyanúgy leesett az állunk, mint a fényűző hotelektől. Mégis sokszor úgy tűnt, hogy az emberek nem elégedetlenek az életükkel, nem úgy, mint azok, akiknek jó dolgukban még az ötcsillagos hotelek pompája sem elég, és a kákán is csomót keresnek.
A mi szállodánk Playa del Carmen Playacar nevű nyaraló övezetében fekszik. Ide csak külön engedéllyel lehet behajtani, és javarészt hotelekből, valamint csodálatosan szép nyaralókból, villákból áll. Sosem volt igényünk luxus körülményekre, így most is beértük egy szerényebb hellyel. A szállodai csillagok helyett inkább a látnivalók érdekelnek, így amit megspóroltunk a luxuson, azt programokra fordítottuk.
A hotel kétszintes, nádfedeles bungalókból épül fel. Mindegyik szinten 4 szoba található. Egy nagy hálószoba, egy gardrób, valamint egy fürdőszoba. Nekünk ennél több nem kell.
Amint megérkeztünk, rögtön lepakoltunk, és célba vettük a strandot. Útközben megnéztük a medencéket, a pool bart, illetve a lenti éttermet. A part pontosan olyan volt, mint a képeken. Széles sávban homok, nyugágyakkal és nádtetős napernyőkkel, a tenger pedig csodálatos, türkizkék színben hullámzott előttünk. Nem is kellett több, belevetettük magunkat a vízbe, ami az első olyan tenger volt, amiben Moncsi végre nem fázott. Fürdés után felbaktattunk az étterembe és a bárba, hiszen muszáj volt valamivel leöblíteni a tenger sós vizét.
Vacsora után leültünk egy kanadai pár asztalához, akikkel együtt utaztunk a repülőn, majd később a buszon is. Néhány koktél elfogyasztása után megnéztük, milyen programmal kedveskednek nekünk vendéglátóink. Igazság szerint annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy a gyerekshown kívül nem emlékszünk másra. Később csatlakozott hozzánk egy kanadai-francia házaspár is, úgyhogy így hatosban beszélgettünk 11 óráig.
A következő két napot a strandolásnak szenteltük, az első programunkat szerdára foglaltuk le, addig azonban pihenni szerettünk volna, és inkább a környéket felfedezni.
Nem esett nehezünkre a homokban ejtőzni, megmártózni a hűsítő habokban, és szürcsölni a koktélokat, beverni a tequilákat. Sajnos a Corona csapolt volt, és kissé vizes is, úgyhogy azt hamar feladtuk, de nem keseregtünk, mert volt mit innunk :-)
Reggeli után kisétáltunk a vásártérre, hogy felmérjük kicsit a terepet. Egyrészt kíváncsiak voltunk, hogy zajlik az élet az utcákon, illetve hol is lakunk pontosan, másrészt meg kellett keresnünk, hol vesz majd fel szerda reggel a busz.
A reggeli álmosságot hamar kiverik az ember szeméből az árusok. Még Moncsinak is, aki a Józsefvárosi piac szalonnás rizses szagán és a kofák "szok,óccó" kurjongatásain edződött, sok volt ami itt fogadott minket. Képtelenség úgy elmenni egy árus előtt, hogy ne kiabáljanak az ember után, ne akarjanak ránk sózni valami portékát. A megszólítások kifogyhatatlan tárházával találkozik, aki erre téved. Két kezemen nem tudnám megszámolni, hányféleképpen hívtak az egy hét alatt. Bár kétségtelen, hogy a abszolút kategória győztese pár nappal később a nyilvános strandnál található árusok egyike lett, aki kb. háromféle nyelven kiabált utánunk, majd látva rajtunk a teljes közönyt, és a fényképezőgépet a nyakamban, a "Hey, Mr. Paparazzi" felkiáltással próbált magához édesgetni, kevés sikerrel.
Mindenesetre tény, hogy kötélidegek kellenek, ha valaki végig akar sétálni egy ilyen vásártéren. Ez a playacari csak a kispálya volt. Mindenhol betaláltak az árusok, a legrosszabbak mégis a különféle utakat szervező standoknál voltak. Ők akkor is elkiabálták a mondandójukat, ha a kutya nem figyelt rájuk már akkor sem, mikor belekezdtek. Az ember nem tud mit csinálni velük, próbáltunk ügyet sem vetni rájuk, de igazából teljesen mindegy, mert úgyis addig mondják, míg "lőtávolon" kívül nem érünk, vagy jön egy újabb hal, akinél bepróbálkozhatnak.
A kicsit kellemetlen árusoktól eltekintve azért érdemes volt kisétálnunk, mert az utca nagyon szép, csakúgy, mint a házak és a szállodák, ráadásul megtaláltuk a találkozási pontot. Nem volt nehéz dolgunk, a sárga(!!!) Starbucks előtt kellett várni a buszra, nem lehetett eltéveszteni. Vagy mégis? A következő részben kiderül :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése