Végtelen út

Srameknak tulajdonképpen igaza volt, mikor azt mondta, nem érdemes lefeküdni az indulás előtt. És tényleg... Hajnali kettőkor akartunk kelni, mert fél ötre a reptéren kellett lennünk. Viszont az ünnepek óta nem igazán sikerült éjfél előtt elaludnunk, és ez a tendencia állandósult az újév első hetére is. Így aztán hatodikán ott feküdtünk az ágyban, elmúlt éjfél, és bár fáradtak voltunk, nem tudtunk elaludni. Lehetett már fél 1-1 is, mire elszundítottunk. Mondanom sem kell, arra az egy órára mennyire nem volt értelme...

Végül is sikerült időben kelnünk. Még egyszer leellenőriztük a bőröndöket, ami nem ártott, mivel az enyém fél kilóval meghaladta a limitet, úgyhogy át kellett variálni ezt-azt. A végeredmény 22.9kg lett a megengedett 23 kilóval szemben. :-) Így már nem volt akadálya az indulásnak, irány hát a reptér.

A reptéren aztán hamar kiderült, felesleges volt sietni. Fél ötkor szinte minden halott. Tanulva a korábbi esetekből, ezúttal mindenképpen be akartuk fóliáztatni a bőröndöket, csakhogy a gépet kezelő emberke nem volt olyan korai kelő, mint az utasok többsége. Ötkor nyitott, addigra egész szép sor kerekedett.

A becsekkolás simán ment (bár megjegyzem, a bőröndöm a fóliázással együtt éppen átlépte a súlylimitet, 23,1 kilóval mérlegelt), és az elköszönés sem volt olyan drámai, mint amilyenre számítottunk. Néhány könnycsepp elhullajtása után azt hittük, a nehezén már túl vagyunk. Tévedtünk...

Megfeledkeztünk az átvilágításról, amihez oly "szép" emlékek fűznek minket még szicíliai utunk kapcsán. Persze érthető és jogos a biztonsági intézkedés, csak hát iszonyatosan lassan haladt a sor, és a túloldalon bizony kapkodnunk kellett, hogy mindenünket kivegyük a ládákból, mielőtt elnyeli őket a futószalag. A nagy kapkodás közepette kis híján sikerült leejtenem a laptopot is, de még a levegőben utána tudtam kapni, úgyhogy megmenekült.

Mire átjutottunk az ellenőrzésen, már 6 óra is elmúlt. Moncsi nem reggelizett, és lassan ölni tudott volna egy kávéért is -az áldozat nyilván én lettem volna-, ezért úgy gondoltuk, gyorsan bekapunk valamit, meg iszik egy kávét. Már éppen ő következett volna a sorban, mikor azt láttam, hogy a  kapunknál nagy sietségbe fognak a még ott várakozó emberek, és szaladnak a  beszállókártyával a kapuhoz. Hagytuk a kávét meg a péksütit a fenébe, és végül utolsókként felszálltunk a gépre. :-)

A repülőn aztán megoldódott a éhség-kávé probléma, és már Amszterdamban is találtuk magunkat.

A Schiphol reptér már a gépről nézve sem tűnt kicsinek, odabentről pedig elképesztően nagy. Nem véletlenül, hiszen Európa harmadik, míg  világviszonylatban a tizennegyedik legforgalmasabb légikikötő.

Olyan érzésünk volt, mintha egy bevásárlóközpontban sétálnánk, ahová az emberek repülővel járnak, nem autóval. Méreteihez képest viszont nagyon könnyen elnavigál benne az ember. Minden sűrűn és egyértelműen ki van táblázva. Ha az ember figyelmesen közlekedik, akkor mindent megtalál.

Itt már semmire sem volt gondunk, a csomagjaink mentek tovább a torontói járatra, nekünk a kézipoggyászainkkal kellett megbirkóznunk, meg az ötórányi várakozással. Ez utóbbi végül nem okozott gondot, a hatalmas reptéren bőven volt látnivaló, ráadásul a gyaloglás is elvett jópár percet.

Végül hamar elrepült az öt óra, főleg úgy, egy órával az indulás előtt már ott voltunk a kapunknál -tanulva a Ferihegyi hibánkból-, de nem tudtunk elég korán érkezni. Szép sor kígyózott, mire odaértünk, így aztán jó félórába telt, mire feljutottunk a gépre, ami óriási volt a "kis" Boeing-737-hez képest, amivel ide érkeztünk.

A helyet sikerült jól kiválasztanunk, mögöttünk már csak a fal volt, ezért a széket kényelmesen hátra tudtuk dönteni. Mindenkinek saját monitora volt, filmek tömkelege szerepelt a listán, de ha éppen zenét szerettél volna hallgatni, az sem okozott gondot. Bőven volt választék minden stílusból.

Nem lehet panaszunk a KLM-re, igazán jó dolgunk volt a majd' tízórás út alatt. Az étel nagyon finom volt, és folyamatosan kedveskedtek valamivel. Hol egy kis üdítő, hol egy kis desszert, tea vagy kávé.

Aludni sajnos nem sokat tudtunk. Moncsi még csak-csak, én viszont ahányszor csak elbóbiskoltam valamelyik film alatt, éppen hoztak valami finomságot, és már ki is ment a szememből az álom. Ez nagyjából meg is látszott rajtunk...

A cirka 10 órás út viszonylag gyorsan elrepült. Legalábbis előzetesen rosszabbra számítottunk. A pilóta nem tartott tojást a gázpedál alatt, mert bár 3/4 órás késéssel indultunk, végül közel 10 perccel előbb landoltunk a menetrend szerinti időponthoz képest. Ekkor azt hittük, nyeregben vagyunk, és még Ángyiéknak sem kell várniuk ránk, ahogy azt még a késői induláskor gyanítottuk.

Végül azért csak kellett... Két órába telt, mire kivergődtünk a váróig. Három ellenőrzési pont volt, ahol nagyjából ugyanazok a kérdések hangzottak el, és minél közelebb jutottunk a csomagjainkhoz, annál részletesebben kellett elmesélnünk, kik vagyunk, miért jöttünk Kanadába és meddig óhajtunk maradni.

Az első checkpoint még simán ment. Amint elhagytuk a repülőt, már az első sarkon feltartóztatta a sort két fiatalember, akik az útleveleket ellenőrizték. Itt még fél perc alatt átjutottunk. A következő ellenőrzés már jóval körülményesebb volt. Ismét kígyózó sor, terelés kordonokkal, majd a szokásos kérdések, 1-2 újjal kiegészülve. A végén jött a rossz hír: minden rendben, de ahhoz, hogy 6 hónapig maradhassunk, egy másik helyen kell pecsételtetni az útlevelünkbe. Így aztán megcéloztuk a harmadik ellenőrzési pontot is, ahol persze megint várakozás, majd a szokásos kérdések.

Mindez persze borzasztó kedvesen előadva, folyamatos mosolygással kísérve. Igazából nem éreztük azt, hogy itt bármi probléma is lehetne. Egyrészt, mert mindenki nagyon aranyos volt, másrészt mert mindenünk megvolt, amivel igazolhattuk utazásunkat.


Ez a "kérdezz-felelek" összesen másfél óráig tartott. Már azon aggódtunk, hogy egyáltalán meglesznek-e a bőröndjeink, ha végre valahára eljutunk odáig. Eljutottunk. Mi több, annyian ácsorogtak a futószalag körül, mintha csak tíz perce landoltunk volna.
Elsőre úgy tűnt, mázlink lesz, mivel alighogy átverekedtem magam a tömegen, már meg is érkezett két bőröndünk. A harmadik nem akart megérkezni. Tíz perc várakozás és keresgélés után aztán kiderült, hogy néhány bőröndöt még nem tudtak lepakolni a gépről, így ezekre várnunk kellett. Végül negyed órával később előbukkant az utolsó csomagunk is, és két órával a leszállást követően végre találkozhattunk Ángyival és Steve-vel, akik már abban is kételkedtek, hogy egyáltalán a gépen voltunk-e. :)