Szerdán korán keltünk, mert valamivel 8 óra előtt volt a találkozó a Starbucks előtt a Chichen Itza túrára. Nekem speciel nem volt gondom az ébredéssel, mivel valami taccsra tette a gyomromat, hiába próbáltam magam formában tartani a sok tequilával, amit a biztonság kedvéért igyekeztem Long Island-ekkel lekísérni. Éjjel aztán menthetetlenül elkapott a cifra..., ami nem is eresztett reggelig. Az indulásra valamelyest összekapartam magam, és bekészítettünk pár Immodiumot az útra is, ha esetleg úgy hozná a szükség.
Ilyen előzmények után persze időben odaértünk, jó helyen is voltunk, gyülekeztek is az utasok szépen. Aztán begurult az emeletes busz, és kezdődhetett a beszállás. Csak nem nekünk. Kiderült ugyanis, hogy az online foglalt jegyünk nem érvényes erre a buszra, a mi társaságunkat pedig még csak nem is ismerték ettől az irodától. Őszintén szólva voltak félelmeink az internetes foglalással kapcsolatban, de miután utána néztünk a cégnek, és megbizonyosodtunk róla, hogy tagja az ASTA-nak, ami az amerikai utazási ügynökségek szervezete, úgy voltunk vele, nem lesz gubanc. Ráadásul jóval olcsóbban foglaltuk le az utat az utazási ügynöktől kapott árakhoz képest.
Ehhez képest már minden utas a buszon ült, mi pedig lent ácsorogtunk, próbáltuk feljuttatni magunkat, mivel igencsak úgy tűnt, ha ezzel a busszal nem megyünk el, akkor ma már nem látjuk Chichen Itzát. Szerencsénkre ott volt Ana, az egyik hotel utazási ügynöke, aki nagyon segítőkész volt. Neki ismerős volt a cég, akinél foglaltuk a jegyet, és megkereste az egyik utcai utazási irodát, akiktől kiderítettük, hogy ez a cég egy másik cégen keresztül szállítja az utasait. Ezzel sajnos csak annyival voltunk beljebb, amit már eddig is tudtunk, hogy ezzel a busszal, ami bent áll, nem fogunk elmenni. A jegyünkön volt egy telefonszám, amit Ana nagy nehézségek árán fel tudott hívni, és végre megtudtuk, hogy már úton van a buszunk, de le van zárva Playacar nyaraló övezet egyik bejárata, ezért körbe kell menniük, ráadásul sok helyen kellett megállniuk, ezért már amúgy is késésben vannak, de jönnek, ne aggódjunk. Mondhatom, nagy kő esett le a szívünkről, megfordult a fejünkben, hogy csúnyán át lettünk verve. Annyi előnye viszont volt ennek a kalandnak, hogy a nagy aggódás közepette egészen megfeledkeztem bélpanaszaimról. Míg vártunk a buszra, beszélgettünk kicsit Anával, aki tényleg nagyon kedves volt hozzánk, és nem tudunk neki elég hálásak lenni a sok segítségért. Ez volt az az eset, amikor egy pillanatra sem volt kétséges, hogy "now, it's tip time".
Közel egy órás késéssel begurult a buszunk, ami kisebb volt az előzőnél, de annál fürgébb. A Némónak álcázott VW busz sofőrje igyekezett behozni a lemaradást, és a kis "halacska" névadójához méltón cikázott a forgalomban.
Szükség is volt a sietségre, mert volt még egy megállónk egy maya faluban, ahol különböző kézműves tárgyakat vásárolhattunk. Ahhoz képest, ahogy idegenvezetőnk, Juan Carlos leírta a mayakát, és egy tipikus maya falut, elég nagy csalódásban volt részünk. Sehol egy népviseletbe öltözött ember vagy nádfedeles kunyhó. Volt ellenben nagy parkoló, étteremmel, és egy nagy üzlettel, rengeteg fehér inges, kalapos "egyenruhás" eladóval, akik vérebekként követték minden lépésünket az üzletben. Nem igazán tudtuk eldönteni, hogy azért vannak a sarkunkban, hogy rögtön segíthessenek, ha kérdésünk lenne, vagy csak azért, nehogy zsebre vágjunk valamit, mindenesetre 5 perc elteltével már elég terhesnek éreztük a társaságukat. Cirka fél órát töltöttünk el itt, ezalatt több csoport is érkezett, úgyhogy nem unatkoztak az eladók, mindig volt kire "tapadni". Végül persze mi is megadtuk magunkat és vettünk két, vulkanikus kőből faragott szobrocskát. Egyik a jó szerencse istenét ábrázolja, a másik pedig a gyógyításét. A jól sikerült vásárlás után betámadtuk az illemhelyiséget, ahol ismét beleszaladtunk a mindent behálózó mexikói jattbirodalomba. A mosdókban ugyanis szintén ingben és kalapban egy-egy fiatalember várta a könnyű vagy nehéz terhüktől szabadulni vágyókat, hogy dolguk végeztével, amikor eljön a kézmosás ideje, megnyomhassák a szappanadagolót, majd papírtörlőt adjanak a szerencsétlen flótások kezébe, persze cserébe némi hálapénzre ácsingózva. Ez azért már kiverte nálunk a biztosítékot, és bár osztjuk az idegen országban alkalmazkodjon az idegen a helyi szokásokhoz, "éhesen" hagytuk ott a hiénákat. Miután mindenki összevásárolta magát, folytattuk a nagyjából 3 órás utat, így valamivel 12 után értünk a Chichen Itzához.
Chichen Itza egy ősi maya romváros, ami i.u. 435-455 között épült. Miután a 10. században a harcos tolték nép elfoglalta a várost, és szövetségre léptek a mayákkal, a város a tolték-maya birodalom központjává vált. A toltékoknak köszönhető Kukulkán, a tollas kígyóisten tisztelete, az emberáldozat, valamint a harci szokások, mely jegyeket a város ma is magában hordozza. Chichen Itza 1988 óta az UNESCO kulturális világöröksége, 2007 óta pedig a világ hét új csodáinak egyike.
Chichen Itza jelentése az "itzai kút kávájánál", mely elnevezés a város körül fekvő természetes vízgyűjtő területre utal. Mivel a Yucatán-félszigeten nincsenek folyók, az őslakosok föld alatti víznyelő barlangokból, valamint mély, akna szerű természetes kutakból (cenote) nyerték a vizet. A város három ilyen cenotera épült, melyek közül kettő ma is megtalálható.
A várost a felépülése után 200 évvel elhagyták lakói a kutak kiszáradása miatt, majd újabb 200 év múltán ismét fejlődésnek indult, miután a kutak természetes úton újratöltődtek. A toltékok érkezésével a város felvirágzott, és Topilcin-Quetzalcoatl tolték fejedelem birodalma fővárosává tette Chichen Itzát. A toltékok barbár nép voltak, akik átvették a mayák műveltségét és vallását, de saját ízlésükre formálták azt. A két kultúra keveredett és meghonosították, valamint elterjesztették Quetzalcoatl tiszteletét, akit a mayák Kukulkánnak neveztek. A toltékok vallása szerint az istenek vérszomjas zsarnokok voltak, és a napot állandó emberi vérrel kell táplálni, hogy a halál föld alatti házából hajnalonként felemelkedjen. A folyamatos emberáldozás állandó háborúskodást eredményezett, ahol elegendő számú foglyot kellett ejteni az áldozat bemutatáshoz. Ennek köszönhető, hogy az épületek falai tele vannak harci eseményekkel, emberszívet lakmározó sasokkal, szörnyekkel, madár-kígyó-jaguártestű alakokkal.
1221-ben aztán polgárháború tört ki, több épület leégett, megsemmisült, a város pedig hanyatlásnak indult. 1531-ben Francisco de Montejo spanyol conquistador foglalta el a várost és elrendelte, hogy ismét Chichen Itza legyen a spanyol uralom alá hódított Yucatán-félsziget központja. Azonban néhány hónappal később a maja őslakosság Montejóba és a szárazföld belsejébe húzódott vissza, és a város már sosem nyerte vissza régi tündöklését.
A romváros leghíresebb és legimpozánsabb része a spanyolok által "El Castillonak", azaz "Kastélynak" keresztelt piramistemplom, amit Kukulkán tollas kígyóisten tiszteletére emeltek. A maya építészeti stílusú templomot Quetzalcoatl, a toltékok királya emeltette 987 körül. A pontosan észak-dél-kelet-nyugati tájolású, kilenc teraszra tagolódó, négyzetes kőtemplom 55 méter magas. Minden oldalán 91-91 lépcsőfok – összesen 365 (!) – vezet el a tetőn álló szentélyhez, ahol a legyőzött ellenség szívét kivágva mutattak be győzelmi áldozatot.
A templom egy régebbi, kisebb templomra épült, melyre helyreállítási munkálatok során bukkantak 1930-ban. Az ún. Vörös Jaguár-templomban rejtette magában a főpapi "Jaguár-trónt".
A templompiramis egyszerre szolgált vallási, csillagászati és uralkodói célokat. A kilenc terasz a maya vallásban a halál kilenc bugyrát szimbolizálja, a külső piramis a 365 napból álló évet, míg a kisebb piramis a holdnaptárat.
A piramis igazi különlegessége a tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején feltáruló, a kelő és a nyugvó nap sugarai által vetett árnyékok, amik a templomból előkúszó kígyó alakját mutatják, aminek fejét és farkát a piramis tetején és alján kőből faragták ki.
A piramis mellett Chichen Itza legnagyobb látványossága a Harcosok temploma. Ez egy lépcsős piramistemplom, tetején két cellára osztott kőboltozatos szentéllyel és Chacmool-szoborral. A chacmoolok különös, gyakran megjelenő istenalakok, akiket felhúzott lábakkal, könyökükre támaszkodva, hátukon fekve ábrázoltak. A hasukon vagy edény vagy egy faragott mélyedés volt, ahová az áldozati tárgyakat, adományokat lehetett letenni. A templom körül elhelyezkedő négyszögletes oszlopokat harcosok domborművei ékesítik, ahol minden katona más-más egyéniség. Az épület a tolték harcoséletnek állít emléket.
A tolték-maya kultúra véres szokásai a játékokban is kiütköztek. A piramistemplomoktól pár száz méterre található Közép-Amerika legnagyobb labdajáték pályája. A pok ta pok nevű játék sokaknak ismerős lehet az Irány Eldorádó c. Walt Disney rajzfilmből. A téglalap alaprajzú pályát hosszanti irányban magas fallal határolták, amelynek két végén 6,5 méter magasan egy-egy körgyűrű volt, amelyen a labdát a kezek és lábak használata nélkül, azaz vállal, mellel, vagy csípővel kellett átütni. A labda különböző súlyú lehetett: 400 gramm, 1, 2 vagy 4 kilogramm. Ezt a fizikailag borzasztó nehéz játékot 5-7 játékosból álló két csapat játszotta. A játékosok bőrből készült védőruhát és térdvédőt hordtak, továbbá a csapattagok egy része felemás cipőt viselt.
A Chichen Itzában található pálya 168 méter hosszúságú, két végén egy-egy templom áll. Hosszanti oldalait 8 méter magas falak határolják, a falakon lefejezett játékosok domborművei láthatók. Ebből a kutatók arra következtettek, hogy a játék a játékosok életéért folyt. Azt még ma is vitatják, hogy csupán a vesztes csapat csapatkapitánya fizetett az életével a vereségért, vagy az egész csapat. Zárójelben megjegyzem, hogy a magyar foci helyzetét nézve talán érdemes lenne nálunk is bevezetni ezt a maya szokást, hátha kicsit motiváltabbak lennének a fiúk.
További érdekessége a pályának, hogy különleges akusztikával bír, köszönhetően a hét különböző mész -és homokkőnek, amiket a falak építéséhez használtak. Ennek eredményeként egyetlen taps hétszeres visszhangot ad.
A főpapok temploma Kukulkán piramistemplomának kicsinyített mása. A belsejéből induló lépcsősor egy 42 méter mély sírkamrába vezet.
Az apácakolostor a tolték építészet egyik legrégebben ránk maradt emléke, melyben rengeteg szobrot találtak a kutatók.
A Csiga négyszögletes platón álló hengeres épület egy, a gömbkupolához felvezető csigalépcsővel, amely egy obszervatórium volt. A három szintes épület csillagmegfigyelő helyiségének ajtajai és ablakai úgy helyezkedtek el, hogy látni lehetett a Hold legnagyobb észak-déli elhajlását, továbbá a Vénusz bolygót és a naplementét.
A maják a folyosót megvilágító napsugár szögét használták fel arra, hogy megállapítsák a napéjegyenlőségek időpontját. Az El Caracol sarkainál hatalmas, vízzel telt kőedényeket helyeztek el. A víz felszínén visszatükröződő csillagképeket megfigyelve pontosították összetett, de rendkívül pontos naptári rendszerüket.
Kukulkán templomától néhány száz méterre található az Áldozat kútja. Ez egy természetes, 23 méteres vízforrás. Szárazság idején ide lökték az áldozatokat, akik egyaránt lehettek felnőttek és gyerekek is. A feltárások során csontok mellett edénymaradványokat, drágaköveket is találtak, amik azonban sokkal későbbi időkből való, mint a toltékok kora. Ez alapján a kút zarándokhelyül is szolgált.
Sajnos a romváros épületeit kötél kordon választja el a látogatóktól, de így is lenyűgöző látványt nyújtanak. Minket egy nagyon kedves hölgy vezetett körbe, aki minden épületnél elmondta a fontos tudnivalókat, és mindenhol szolgált némi érdekességgel.
A piramistemplomnál például tapsolnunk kellett, ami azon túl, hogy visszhangzott, olyan hangot adott, mint egy madár vinnyogása. Azonban nem volt mindegy, milyen szögben állunk a tapsoláskor. Ha nem a lépcsősorral szemben, a piramis felé fordulva tapsoltunk, már nem volt visszhang.
Egyedül a labdajáték pálya nem volt körbekerítve, itt végre megérinthettük a ősi falakat, amik egy letűnt kultúra nyomait viselik magukon. Megtapasztaltuk, hogy valóban építészeti remekművet alkottak a toltékok, amikor idegenvezetőnk kb. 40-50 méterről beszélt hozzánk ugyanolyan hangerővel, mintha mellettünk állna, mégis kristálytisztán hallottuk minden egyes szavát.
Sajnos a rendelkezésünkre álló idő korlátozott volt -nagyjából 2 és fél óránk volt a romváros megtekintésére-, az obszervatóriumot és az itteni cenotét már nem volt időnk megnézni.
Ezzel szemben mindig, minden körülmények között volt időnk az itteni árusokra. Akár akartuk, akár nem. A megszokott standokon kívül ugyanis itt "mobil" kofákkal is találkozhat az ember. Hátizsákkal felszerelkezve járják a romvárost, és a leglehetetlenebb pillanatokban másznak a turisták képébe, fittyet hányva arra, hogy esetleg éppen beszél az idegenvezető, vagy fotózkodunk. Különös ismertetőjegyük, hogy mindent 1 dollárért árulnak. Legalábbis elsőre, aztán ha valaki elköveti azt a hibát, hogy a legkisebb érdeklődést is mutatja valamelyik portékájuk iránt, rögtön kiderül, hogy az 1 dolláros ár csak amolyan vevőcsalogató, valójában 20 dollár környékén indul a licit. Szomorú volt látni, hogy egészen kis gyerekek is így járkálnak a turisták között, akik szinte még beszélni is alig tudnak, de a "just one dollar" már rutinosan megy nekik...
Várt még ránk egy másik helyszín, idegenvezetőnk elmondása szerint az egyik legszebb cenote a Yucatán-félszigeten, az Il-Kil. Előtte azonban még megálltunk ebédelni. Az ebéd maga felejthető volt, egyedül a Lime leves érdemel említést, ami tényleg nagyon ízletes volt, és hát valljuk be, nem minden nap eszik az ember ilyen különlegességet. Ellenben az étterem kedveskedni szeretett volna nekünk egy kis folklór előadással, amit három tűzről pattant mennyecske prezentált nekünk. Ha szigorúak akarunk lenni, akkor inkább csak őrlángról pattantnak mondanám őket, a lelkesedés ugyanis nagyobb volt, mint a mögötte rejlő profizmus, de miután a kézműves "faluban" csalódnunk kellett mexikói kultúra terén, igyekeztünk ezt a kicsit is megbecsülni. Fotóztam is lelkesen, lássák a lányok az érdeklődést, de aztán itt is sikerült elvenni az örömünket. A produkció végeztével ugyanis előkerültek a fonott kosarak, valamint a kartontáblák, amikre filctollal pingálták rá, hogy akkor legyen szíves adakozni a publikum, ha már megtekintette a "színvonalas" előadást. Mi ugyan egy kis csoport voltunk, 9 fő, tehát nagy bevételre nem számíthattak, de láthatóan már a többiek is megcsömörlöttek a sok tiptől, mert senki nem adott egy árva pesot sem nekik. És még mielőtt bárki is félreértené, nem arról van szó, hogy akár mi, akár a többi turista sóher lenne, egyszerűen csak az embernek egy idő után az az érzése támad, hogy ha egy helyi valamit tesz érte, akkor máris nyúlnia kell a zsebéhez. Holott ebben az esetben is az volt a helyzet, hogy befizettünk egy utazásra, ami tartalmazta az oda-visszautat, az ebédet, és a belépők árát a látványosságokhoz. Ehhez képest már a sokadik alkalom volt, amikor extra adományokat vártak volna tőlünk. A tanulságos ebéd után aztán indultunk is tovább a nap utolsó állomásához, az Cenote Ik-Kil-hez.
A cenotékról már írtam fentebb, ez annyiban különbözik a többitől, hogy az egyik legszebb, és szent erőt tulajdonítanak neki. A kút 60 méter átmérőjű 39 méter mély. Aki nem akar a lépcsőkön lemenni a vízhez, annak egészen 27 métert kell zuhannia a felszíntől számítva, míg a vízbe érkezik. Sajnos ide sem jutott sok időnk, 45 percünk maradt, hogy megmártózhassunk a korábban áldozati helyként szolgáló forrásban. Gyors átöltözést követően már nyargaltunk is lefelé a lépcsőn, közben meg-megálltunk az egyes kilátópontoknál, hogy újra és újra ámulatba ejtsen ez a varázslatos hely. A kút pereméről körben indák lógnak a vízbe, az indák körül csendesen csordogál le a friss víz a szédítő mélységbe. Tényleg van ebben a helyben valami misztikus, emberfeletti, ami egyszerre tiszteletet parancsoló, de megnyugtató is.
Elsőként én mentem bele a vízbe, és bár figyelmeztettek, hogy nagyon hideg, nem volt türelmem kivárni a lépcsőnél hezitáló embereket. Megláttam a vízben hemzsegő sötét halakat, és remélve, hogy nem piranhák, ugrottam egy igazi talpast :) Nem hazudtak, a víz tényleg rettenetesen hideg volt, de ugyanakkor gyönyörű tiszta is. Láttam magam körül a békésen úszkáló halakat, felnézve pedig a magasságot, ami a körülölelő indáktól és a csobogó víztől még szédítőbbnek hatott. Az egyik oldalon három sziklafal áll, innen 4-4,5-5 méterről ugorhatnak be a vállalkozóbb kedvűek. Úsztam egy keveset aztán kikecmeregtem, hogy Moncsi is megmártózhasson. Mivel ő nem lelkesedik a jéghideg vízért, a lépcsőnél próbálkozott, de ahogy sejtette, ez a hőmérséklet nem neki való volt. Míg száradtam néztük az ugróbajnokokat, aztán elindultunk vissza a buszhoz.
A már szinte elviselhetetlen hőség ellenére nagyon jól éreztük magunkat ezen a napon, a Chichen Itza pont olyan csodálatos és lélegzetelállító, mint amilyennek a képek alapján elképzeli az ember. Még a reggeli bonyodalmak sem tudták elvenni az örömünket, sőt az sem, hogy mielőtt a hotelhez értünk, ismét lecsapott a mexikói "jattrém", miután idegenvezetőnk bejelentette, hogy a tip nem része a csomagnak, és leszálláskor szíveskedjünk fizetni. Maga a helyzet nem ért meglepetésként, mert hát az Európában is szokás, hogy az utak végén az idegenvezetőnek és a buszsofőrnek jattot adnak -legalábbis mi már találkoztunk ilyennel-, csak nem jelentik be ilyen nyersen, tenyérbe mászóan. De már egészen kezdtük megszokni ezt a nekünk kicsit pofátlan stílust, és vártuk a következő napok ígérte élményeket.
(Forrás: Wikipedia)
Ilyen előzmények után persze időben odaértünk, jó helyen is voltunk, gyülekeztek is az utasok szépen. Aztán begurult az emeletes busz, és kezdődhetett a beszállás. Csak nem nekünk. Kiderült ugyanis, hogy az online foglalt jegyünk nem érvényes erre a buszra, a mi társaságunkat pedig még csak nem is ismerték ettől az irodától. Őszintén szólva voltak félelmeink az internetes foglalással kapcsolatban, de miután utána néztünk a cégnek, és megbizonyosodtunk róla, hogy tagja az ASTA-nak, ami az amerikai utazási ügynökségek szervezete, úgy voltunk vele, nem lesz gubanc. Ráadásul jóval olcsóbban foglaltuk le az utat az utazási ügynöktől kapott árakhoz képest.
Ehhez képest már minden utas a buszon ült, mi pedig lent ácsorogtunk, próbáltuk feljuttatni magunkat, mivel igencsak úgy tűnt, ha ezzel a busszal nem megyünk el, akkor ma már nem látjuk Chichen Itzát. Szerencsénkre ott volt Ana, az egyik hotel utazási ügynöke, aki nagyon segítőkész volt. Neki ismerős volt a cég, akinél foglaltuk a jegyet, és megkereste az egyik utcai utazási irodát, akiktől kiderítettük, hogy ez a cég egy másik cégen keresztül szállítja az utasait. Ezzel sajnos csak annyival voltunk beljebb, amit már eddig is tudtunk, hogy ezzel a busszal, ami bent áll, nem fogunk elmenni. A jegyünkön volt egy telefonszám, amit Ana nagy nehézségek árán fel tudott hívni, és végre megtudtuk, hogy már úton van a buszunk, de le van zárva Playacar nyaraló övezet egyik bejárata, ezért körbe kell menniük, ráadásul sok helyen kellett megállniuk, ezért már amúgy is késésben vannak, de jönnek, ne aggódjunk. Mondhatom, nagy kő esett le a szívünkről, megfordult a fejünkben, hogy csúnyán át lettünk verve. Annyi előnye viszont volt ennek a kalandnak, hogy a nagy aggódás közepette egészen megfeledkeztem bélpanaszaimról. Míg vártunk a buszra, beszélgettünk kicsit Anával, aki tényleg nagyon kedves volt hozzánk, és nem tudunk neki elég hálásak lenni a sok segítségért. Ez volt az az eset, amikor egy pillanatra sem volt kétséges, hogy "now, it's tip time".
Közel egy órás késéssel begurult a buszunk, ami kisebb volt az előzőnél, de annál fürgébb. A Némónak álcázott VW busz sofőrje igyekezett behozni a lemaradást, és a kis "halacska" névadójához méltón cikázott a forgalomban.
Szükség is volt a sietségre, mert volt még egy megállónk egy maya faluban, ahol különböző kézműves tárgyakat vásárolhattunk. Ahhoz képest, ahogy idegenvezetőnk, Juan Carlos leírta a mayakát, és egy tipikus maya falut, elég nagy csalódásban volt részünk. Sehol egy népviseletbe öltözött ember vagy nádfedeles kunyhó. Volt ellenben nagy parkoló, étteremmel, és egy nagy üzlettel, rengeteg fehér inges, kalapos "egyenruhás" eladóval, akik vérebekként követték minden lépésünket az üzletben. Nem igazán tudtuk eldönteni, hogy azért vannak a sarkunkban, hogy rögtön segíthessenek, ha kérdésünk lenne, vagy csak azért, nehogy zsebre vágjunk valamit, mindenesetre 5 perc elteltével már elég terhesnek éreztük a társaságukat. Cirka fél órát töltöttünk el itt, ezalatt több csoport is érkezett, úgyhogy nem unatkoztak az eladók, mindig volt kire "tapadni". Végül persze mi is megadtuk magunkat és vettünk két, vulkanikus kőből faragott szobrocskát. Egyik a jó szerencse istenét ábrázolja, a másik pedig a gyógyításét. A jól sikerült vásárlás után betámadtuk az illemhelyiséget, ahol ismét beleszaladtunk a mindent behálózó mexikói jattbirodalomba. A mosdókban ugyanis szintén ingben és kalapban egy-egy fiatalember várta a könnyű vagy nehéz terhüktől szabadulni vágyókat, hogy dolguk végeztével, amikor eljön a kézmosás ideje, megnyomhassák a szappanadagolót, majd papírtörlőt adjanak a szerencsétlen flótások kezébe, persze cserébe némi hálapénzre ácsingózva. Ez azért már kiverte nálunk a biztosítékot, és bár osztjuk az idegen országban alkalmazkodjon az idegen a helyi szokásokhoz, "éhesen" hagytuk ott a hiénákat. Miután mindenki összevásárolta magát, folytattuk a nagyjából 3 órás utat, így valamivel 12 után értünk a Chichen Itzához.
Chichen Itza egy ősi maya romváros, ami i.u. 435-455 között épült. Miután a 10. században a harcos tolték nép elfoglalta a várost, és szövetségre léptek a mayákkal, a város a tolték-maya birodalom központjává vált. A toltékoknak köszönhető Kukulkán, a tollas kígyóisten tisztelete, az emberáldozat, valamint a harci szokások, mely jegyeket a város ma is magában hordozza. Chichen Itza 1988 óta az UNESCO kulturális világöröksége, 2007 óta pedig a világ hét új csodáinak egyike.
Chichen Itza jelentése az "itzai kút kávájánál", mely elnevezés a város körül fekvő természetes vízgyűjtő területre utal. Mivel a Yucatán-félszigeten nincsenek folyók, az őslakosok föld alatti víznyelő barlangokból, valamint mély, akna szerű természetes kutakból (cenote) nyerték a vizet. A város három ilyen cenotera épült, melyek közül kettő ma is megtalálható.
A várost a felépülése után 200 évvel elhagyták lakói a kutak kiszáradása miatt, majd újabb 200 év múltán ismét fejlődésnek indult, miután a kutak természetes úton újratöltődtek. A toltékok érkezésével a város felvirágzott, és Topilcin-Quetzalcoatl tolték fejedelem birodalma fővárosává tette Chichen Itzát. A toltékok barbár nép voltak, akik átvették a mayák műveltségét és vallását, de saját ízlésükre formálták azt. A két kultúra keveredett és meghonosították, valamint elterjesztették Quetzalcoatl tiszteletét, akit a mayák Kukulkánnak neveztek. A toltékok vallása szerint az istenek vérszomjas zsarnokok voltak, és a napot állandó emberi vérrel kell táplálni, hogy a halál föld alatti házából hajnalonként felemelkedjen. A folyamatos emberáldozás állandó háborúskodást eredményezett, ahol elegendő számú foglyot kellett ejteni az áldozat bemutatáshoz. Ennek köszönhető, hogy az épületek falai tele vannak harci eseményekkel, emberszívet lakmározó sasokkal, szörnyekkel, madár-kígyó-jaguártestű alakokkal.
1221-ben aztán polgárháború tört ki, több épület leégett, megsemmisült, a város pedig hanyatlásnak indult. 1531-ben Francisco de Montejo spanyol conquistador foglalta el a várost és elrendelte, hogy ismét Chichen Itza legyen a spanyol uralom alá hódított Yucatán-félsziget központja. Azonban néhány hónappal később a maja őslakosság Montejóba és a szárazföld belsejébe húzódott vissza, és a város már sosem nyerte vissza régi tündöklését.
A romváros leghíresebb és legimpozánsabb része a spanyolok által "El Castillonak", azaz "Kastélynak" keresztelt piramistemplom, amit Kukulkán tollas kígyóisten tiszteletére emeltek. A maya építészeti stílusú templomot Quetzalcoatl, a toltékok királya emeltette 987 körül. A pontosan észak-dél-kelet-nyugati tájolású, kilenc teraszra tagolódó, négyzetes kőtemplom 55 méter magas. Minden oldalán 91-91 lépcsőfok – összesen 365 (!) – vezet el a tetőn álló szentélyhez, ahol a legyőzött ellenség szívét kivágva mutattak be győzelmi áldozatot.
A templom egy régebbi, kisebb templomra épült, melyre helyreállítási munkálatok során bukkantak 1930-ban. Az ún. Vörös Jaguár-templomban rejtette magában a főpapi "Jaguár-trónt".
A templompiramis egyszerre szolgált vallási, csillagászati és uralkodói célokat. A kilenc terasz a maya vallásban a halál kilenc bugyrát szimbolizálja, a külső piramis a 365 napból álló évet, míg a kisebb piramis a holdnaptárat.
A piramis igazi különlegessége a tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején feltáruló, a kelő és a nyugvó nap sugarai által vetett árnyékok, amik a templomból előkúszó kígyó alakját mutatják, aminek fejét és farkát a piramis tetején és alján kőből faragták ki.
A piramis mellett Chichen Itza legnagyobb látványossága a Harcosok temploma. Ez egy lépcsős piramistemplom, tetején két cellára osztott kőboltozatos szentéllyel és Chacmool-szoborral. A chacmoolok különös, gyakran megjelenő istenalakok, akiket felhúzott lábakkal, könyökükre támaszkodva, hátukon fekve ábrázoltak. A hasukon vagy edény vagy egy faragott mélyedés volt, ahová az áldozati tárgyakat, adományokat lehetett letenni. A templom körül elhelyezkedő négyszögletes oszlopokat harcosok domborművei ékesítik, ahol minden katona más-más egyéniség. Az épület a tolték harcoséletnek állít emléket.
A tolték-maya kultúra véres szokásai a játékokban is kiütköztek. A piramistemplomoktól pár száz méterre található Közép-Amerika legnagyobb labdajáték pályája. A pok ta pok nevű játék sokaknak ismerős lehet az Irány Eldorádó c. Walt Disney rajzfilmből. A téglalap alaprajzú pályát hosszanti irányban magas fallal határolták, amelynek két végén 6,5 méter magasan egy-egy körgyűrű volt, amelyen a labdát a kezek és lábak használata nélkül, azaz vállal, mellel, vagy csípővel kellett átütni. A labda különböző súlyú lehetett: 400 gramm, 1, 2 vagy 4 kilogramm. Ezt a fizikailag borzasztó nehéz játékot 5-7 játékosból álló két csapat játszotta. A játékosok bőrből készült védőruhát és térdvédőt hordtak, továbbá a csapattagok egy része felemás cipőt viselt.
A Chichen Itzában található pálya 168 méter hosszúságú, két végén egy-egy templom áll. Hosszanti oldalait 8 méter magas falak határolják, a falakon lefejezett játékosok domborművei láthatók. Ebből a kutatók arra következtettek, hogy a játék a játékosok életéért folyt. Azt még ma is vitatják, hogy csupán a vesztes csapat csapatkapitánya fizetett az életével a vereségért, vagy az egész csapat. Zárójelben megjegyzem, hogy a magyar foci helyzetét nézve talán érdemes lenne nálunk is bevezetni ezt a maya szokást, hátha kicsit motiváltabbak lennének a fiúk.
További érdekessége a pályának, hogy különleges akusztikával bír, köszönhetően a hét különböző mész -és homokkőnek, amiket a falak építéséhez használtak. Ennek eredményeként egyetlen taps hétszeres visszhangot ad.
A főpapok temploma Kukulkán piramistemplomának kicsinyített mása. A belsejéből induló lépcsősor egy 42 méter mély sírkamrába vezet.
Az apácakolostor a tolték építészet egyik legrégebben ránk maradt emléke, melyben rengeteg szobrot találtak a kutatók.
A Csiga négyszögletes platón álló hengeres épület egy, a gömbkupolához felvezető csigalépcsővel, amely egy obszervatórium volt. A három szintes épület csillagmegfigyelő helyiségének ajtajai és ablakai úgy helyezkedtek el, hogy látni lehetett a Hold legnagyobb észak-déli elhajlását, továbbá a Vénusz bolygót és a naplementét.
A maják a folyosót megvilágító napsugár szögét használták fel arra, hogy megállapítsák a napéjegyenlőségek időpontját. Az El Caracol sarkainál hatalmas, vízzel telt kőedényeket helyeztek el. A víz felszínén visszatükröződő csillagképeket megfigyelve pontosították összetett, de rendkívül pontos naptári rendszerüket.
Kukulkán templomától néhány száz méterre található az Áldozat kútja. Ez egy természetes, 23 méteres vízforrás. Szárazság idején ide lökték az áldozatokat, akik egyaránt lehettek felnőttek és gyerekek is. A feltárások során csontok mellett edénymaradványokat, drágaköveket is találtak, amik azonban sokkal későbbi időkből való, mint a toltékok kora. Ez alapján a kút zarándokhelyül is szolgált.
Sajnos a romváros épületeit kötél kordon választja el a látogatóktól, de így is lenyűgöző látványt nyújtanak. Minket egy nagyon kedves hölgy vezetett körbe, aki minden épületnél elmondta a fontos tudnivalókat, és mindenhol szolgált némi érdekességgel.
A piramistemplomnál például tapsolnunk kellett, ami azon túl, hogy visszhangzott, olyan hangot adott, mint egy madár vinnyogása. Azonban nem volt mindegy, milyen szögben állunk a tapsoláskor. Ha nem a lépcsősorral szemben, a piramis felé fordulva tapsoltunk, már nem volt visszhang.
Egyedül a labdajáték pálya nem volt körbekerítve, itt végre megérinthettük a ősi falakat, amik egy letűnt kultúra nyomait viselik magukon. Megtapasztaltuk, hogy valóban építészeti remekművet alkottak a toltékok, amikor idegenvezetőnk kb. 40-50 méterről beszélt hozzánk ugyanolyan hangerővel, mintha mellettünk állna, mégis kristálytisztán hallottuk minden egyes szavát.
Sajnos a rendelkezésünkre álló idő korlátozott volt -nagyjából 2 és fél óránk volt a romváros megtekintésére-, az obszervatóriumot és az itteni cenotét már nem volt időnk megnézni.
Ezzel szemben mindig, minden körülmények között volt időnk az itteni árusokra. Akár akartuk, akár nem. A megszokott standokon kívül ugyanis itt "mobil" kofákkal is találkozhat az ember. Hátizsákkal felszerelkezve járják a romvárost, és a leglehetetlenebb pillanatokban másznak a turisták képébe, fittyet hányva arra, hogy esetleg éppen beszél az idegenvezető, vagy fotózkodunk. Különös ismertetőjegyük, hogy mindent 1 dollárért árulnak. Legalábbis elsőre, aztán ha valaki elköveti azt a hibát, hogy a legkisebb érdeklődést is mutatja valamelyik portékájuk iránt, rögtön kiderül, hogy az 1 dolláros ár csak amolyan vevőcsalogató, valójában 20 dollár környékén indul a licit. Szomorú volt látni, hogy egészen kis gyerekek is így járkálnak a turisták között, akik szinte még beszélni is alig tudnak, de a "just one dollar" már rutinosan megy nekik...
Várt még ránk egy másik helyszín, idegenvezetőnk elmondása szerint az egyik legszebb cenote a Yucatán-félszigeten, az Il-Kil. Előtte azonban még megálltunk ebédelni. Az ebéd maga felejthető volt, egyedül a Lime leves érdemel említést, ami tényleg nagyon ízletes volt, és hát valljuk be, nem minden nap eszik az ember ilyen különlegességet. Ellenben az étterem kedveskedni szeretett volna nekünk egy kis folklór előadással, amit három tűzről pattant mennyecske prezentált nekünk. Ha szigorúak akarunk lenni, akkor inkább csak őrlángról pattantnak mondanám őket, a lelkesedés ugyanis nagyobb volt, mint a mögötte rejlő profizmus, de miután a kézműves "faluban" csalódnunk kellett mexikói kultúra terén, igyekeztünk ezt a kicsit is megbecsülni. Fotóztam is lelkesen, lássák a lányok az érdeklődést, de aztán itt is sikerült elvenni az örömünket. A produkció végeztével ugyanis előkerültek a fonott kosarak, valamint a kartontáblák, amikre filctollal pingálták rá, hogy akkor legyen szíves adakozni a publikum, ha már megtekintette a "színvonalas" előadást. Mi ugyan egy kis csoport voltunk, 9 fő, tehát nagy bevételre nem számíthattak, de láthatóan már a többiek is megcsömörlöttek a sok tiptől, mert senki nem adott egy árva pesot sem nekik. És még mielőtt bárki is félreértené, nem arról van szó, hogy akár mi, akár a többi turista sóher lenne, egyszerűen csak az embernek egy idő után az az érzése támad, hogy ha egy helyi valamit tesz érte, akkor máris nyúlnia kell a zsebéhez. Holott ebben az esetben is az volt a helyzet, hogy befizettünk egy utazásra, ami tartalmazta az oda-visszautat, az ebédet, és a belépők árát a látványosságokhoz. Ehhez képest már a sokadik alkalom volt, amikor extra adományokat vártak volna tőlünk. A tanulságos ebéd után aztán indultunk is tovább a nap utolsó állomásához, az Cenote Ik-Kil-hez.
A cenotékról már írtam fentebb, ez annyiban különbözik a többitől, hogy az egyik legszebb, és szent erőt tulajdonítanak neki. A kút 60 méter átmérőjű 39 méter mély. Aki nem akar a lépcsőkön lemenni a vízhez, annak egészen 27 métert kell zuhannia a felszíntől számítva, míg a vízbe érkezik. Sajnos ide sem jutott sok időnk, 45 percünk maradt, hogy megmártózhassunk a korábban áldozati helyként szolgáló forrásban. Gyors átöltözést követően már nyargaltunk is lefelé a lépcsőn, közben meg-megálltunk az egyes kilátópontoknál, hogy újra és újra ámulatba ejtsen ez a varázslatos hely. A kút pereméről körben indák lógnak a vízbe, az indák körül csendesen csordogál le a friss víz a szédítő mélységbe. Tényleg van ebben a helyben valami misztikus, emberfeletti, ami egyszerre tiszteletet parancsoló, de megnyugtató is.
Elsőként én mentem bele a vízbe, és bár figyelmeztettek, hogy nagyon hideg, nem volt türelmem kivárni a lépcsőnél hezitáló embereket. Megláttam a vízben hemzsegő sötét halakat, és remélve, hogy nem piranhák, ugrottam egy igazi talpast :) Nem hazudtak, a víz tényleg rettenetesen hideg volt, de ugyanakkor gyönyörű tiszta is. Láttam magam körül a békésen úszkáló halakat, felnézve pedig a magasságot, ami a körülölelő indáktól és a csobogó víztől még szédítőbbnek hatott. Az egyik oldalon három sziklafal áll, innen 4-4,5-5 méterről ugorhatnak be a vállalkozóbb kedvűek. Úsztam egy keveset aztán kikecmeregtem, hogy Moncsi is megmártózhasson. Mivel ő nem lelkesedik a jéghideg vízért, a lépcsőnél próbálkozott, de ahogy sejtette, ez a hőmérséklet nem neki való volt. Míg száradtam néztük az ugróbajnokokat, aztán elindultunk vissza a buszhoz.
A már szinte elviselhetetlen hőség ellenére nagyon jól éreztük magunkat ezen a napon, a Chichen Itza pont olyan csodálatos és lélegzetelállító, mint amilyennek a képek alapján elképzeli az ember. Még a reggeli bonyodalmak sem tudták elvenni az örömünket, sőt az sem, hogy mielőtt a hotelhez értünk, ismét lecsapott a mexikói "jattrém", miután idegenvezetőnk bejelentette, hogy a tip nem része a csomagnak, és leszálláskor szíveskedjünk fizetni. Maga a helyzet nem ért meglepetésként, mert hát az Európában is szokás, hogy az utak végén az idegenvezetőnek és a buszsofőrnek jattot adnak -legalábbis mi már találkoztunk ilyennel-, csak nem jelentik be ilyen nyersen, tenyérbe mászóan. De már egészen kezdtük megszokni ezt a nekünk kicsit pofátlan stílust, és vártuk a következő napok ígérte élményeket.
(Forrás: Wikipedia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése