Itt lakunk látod, ez az a ház

Néhány élményünket ugyan már megosztottuk veletek, de nem ejtettünk még szót házigazdáinkról, akiknek borzasztó hálásak vagyunk, hogy eddig is elviseltek minket, és még fél évig el fognak. :-)

Guelphben lakunk, ami egy közel 115 ezer fős város Torontotól  délnyugatra. Mikor 12 éve itt jártam, akkor még pusztán 35 ezer főből állt a lakosság, azóta enyhén szólva megnőtt a város...

Vendéglátóink, Bátyus és Ángyi -nagypapám öccse és nagyon kedves felesége- ,már fél évszázada itt élnek. Négy gyermekük van, Ildi, Pista, Zsuzsi és Feri, akik nemcsak kiválóan értik a nyelvünket, de beszélni is egész jól tudnak magyarul.

Az utca, ahol lakunk Guelph kertvárosi részéhez tartozik. Gyönyörű környék, mintha csak egy amerikai filmbe csöppent volna az ember. Az utcák tiszták és gondozottak, a házak előtti területek és a kertek szintúgy. A kertet csak egy kerítés választja el az erdőtől, aminek a túloldalán kis patak csordogál (illetve most csak csordogálna, merthogy befagyott).

A ház maga szintén gyönyörű. Kétszintes, de mivel a telkek a kert irányába lejtenek, így sok háznál lefelé építkeztek. Bátyuséknál is ez a helyzet. Az utcafrontról nézve egyszintes a ház, míg a kert felől már látszik, hogy valójában kettő.

A felső szinten szobák vannak, valamint konyha, mosókonyha és fürdőszobák, míg az alsó szint javarészt egy egybenyitott nappali, konyha, étkező rész, továbbá néhány kisebb szoba.

A fenti konyhát különösen kedveljük, mivel nagy ablakain keresztül rengeteg természetes fény árad a térbe, ráadásul szép a kilátás a kertre és az erdőre is. 

Ezek a sorok is éppen itt ücsörögve születtek... :-)

Beiratkozunk, avagy vissza az iskolapadba

A hétvége pihenéssel és meséléssel telt, elvégre én 8 éve nem találkoztam Ángyiékkal, Moncsi pedig még sosem. Hétfőn kellett mennünk beiratkozni a suliba, illetve volt egy szintfelmérő is, ahol a 9 szintből 5+-ba kerültünk, ami itt középszintnek felel meg. Ez kicsit meglepett minket, rosszabb eredményre számítottunk, úgyhogy volt "öröm és bódottág". Egy csoportba tett minket a "mentorunk", Barbara, aki az egész szintfelmérő beszélgetés alatt rettentő kedves volt. Igaza volt Blastik tanár úrnak a Puskásban, mikor folyton azzal traktált minket, hogy először mindig dicsérni kell, úgy nagyobb lesz az ember önbizalma, ráadásul kevésbé lesz ideges, ha valamivel mégsem tud megbirkózni. Barbara -aki apró termetével és pille súlyával úgy fest, mint egy törékeny kis váza- folyamatosan mosolygott ránk, és nem győzte mondani, hogy "good job, well done, very good", stb... Már-már tényleg elhittük, hogy nagyon nagy ászok vagyunk angolból.

A délelőtti csoportban Lisához kerültünk, míg a délutáni csoportunkat Deborah vezeti. Róluk később még bővebben is szót ejtünk.

Az iskola kb. 10 percnyi kocsikázásra van otthonról. A belvároshoz tartozik, mégis annak ellenére, hogy kétsaroknyira van a főúttól, annyira csendes és nyugodt a kis utca, mintha csak egy félreeső, külvárosi utcácska volna. Az épület viszonylag nagy, és bár azt mondják, jövőre lebontják a rossz állapota miatt, mi nem tapasztaltuk, hogy olyan rossz állapotban lenne. Hiába, itt egészen más viszonyok uralkodnak.

Az első benyomás abszolút pozitív volt. Még mielőtt egyenként elbeszélgettünk volna Barbarával, túl kellett esnünk az adminisztráción. Ebben is egy kedves hölgy segített minket. Míg várakoztunk, kicsit felmértük a "terepet", és már itt feltűnt, hogy elég sokrétű a tanulói összetétel, bár többségben vannak az ázsiai diákok. Nagyon kreatívnak találtuk a folyosó falára kihelyezett karácsonyfát, amit a diákok dedikált kézlenyomatából készítettek. Ez is azt erősítette bennünk, hogy jó iskolára esett a választásunk.

A sulit egyébként már délután elkezdhettük volna, de úgy voltunk vele, hogy azért még van pár dolog, amit nem ártana beszereznünk a kezdés előtt, ezért úgy döntöttünk, csak másnap reggel vetjük bele magunkat a tanulásba.

Végtelen út

Srameknak tulajdonképpen igaza volt, mikor azt mondta, nem érdemes lefeküdni az indulás előtt. És tényleg... Hajnali kettőkor akartunk kelni, mert fél ötre a reptéren kellett lennünk. Viszont az ünnepek óta nem igazán sikerült éjfél előtt elaludnunk, és ez a tendencia állandósult az újév első hetére is. Így aztán hatodikán ott feküdtünk az ágyban, elmúlt éjfél, és bár fáradtak voltunk, nem tudtunk elaludni. Lehetett már fél 1-1 is, mire elszundítottunk. Mondanom sem kell, arra az egy órára mennyire nem volt értelme...

Végül is sikerült időben kelnünk. Még egyszer leellenőriztük a bőröndöket, ami nem ártott, mivel az enyém fél kilóval meghaladta a limitet, úgyhogy át kellett variálni ezt-azt. A végeredmény 22.9kg lett a megengedett 23 kilóval szemben. :-) Így már nem volt akadálya az indulásnak, irány hát a reptér.

A reptéren aztán hamar kiderült, felesleges volt sietni. Fél ötkor szinte minden halott. Tanulva a korábbi esetekből, ezúttal mindenképpen be akartuk fóliáztatni a bőröndöket, csakhogy a gépet kezelő emberke nem volt olyan korai kelő, mint az utasok többsége. Ötkor nyitott, addigra egész szép sor kerekedett.

A becsekkolás simán ment (bár megjegyzem, a bőröndöm a fóliázással együtt éppen átlépte a súlylimitet, 23,1 kilóval mérlegelt), és az elköszönés sem volt olyan drámai, mint amilyenre számítottunk. Néhány könnycsepp elhullajtása után azt hittük, a nehezén már túl vagyunk. Tévedtünk...

Megfeledkeztünk az átvilágításról, amihez oly "szép" emlékek fűznek minket még szicíliai utunk kapcsán. Persze érthető és jogos a biztonsági intézkedés, csak hát iszonyatosan lassan haladt a sor, és a túloldalon bizony kapkodnunk kellett, hogy mindenünket kivegyük a ládákból, mielőtt elnyeli őket a futószalag. A nagy kapkodás közepette kis híján sikerült leejtenem a laptopot is, de még a levegőben utána tudtam kapni, úgyhogy megmenekült.

Mire átjutottunk az ellenőrzésen, már 6 óra is elmúlt. Moncsi nem reggelizett, és lassan ölni tudott volna egy kávéért is -az áldozat nyilván én lettem volna-, ezért úgy gondoltuk, gyorsan bekapunk valamit, meg iszik egy kávét. Már éppen ő következett volna a sorban, mikor azt láttam, hogy a  kapunknál nagy sietségbe fognak a még ott várakozó emberek, és szaladnak a  beszállókártyával a kapuhoz. Hagytuk a kávét meg a péksütit a fenébe, és végül utolsókként felszálltunk a gépre. :-)

A repülőn aztán megoldódott a éhség-kávé probléma, és már Amszterdamban is találtuk magunkat.

A Schiphol reptér már a gépről nézve sem tűnt kicsinek, odabentről pedig elképesztően nagy. Nem véletlenül, hiszen Európa harmadik, míg  világviszonylatban a tizennegyedik legforgalmasabb légikikötő.

Olyan érzésünk volt, mintha egy bevásárlóközpontban sétálnánk, ahová az emberek repülővel járnak, nem autóval. Méreteihez képest viszont nagyon könnyen elnavigál benne az ember. Minden sűrűn és egyértelműen ki van táblázva. Ha az ember figyelmesen közlekedik, akkor mindent megtalál.

Itt már semmire sem volt gondunk, a csomagjaink mentek tovább a torontói járatra, nekünk a kézipoggyászainkkal kellett megbirkóznunk, meg az ötórányi várakozással. Ez utóbbi végül nem okozott gondot, a hatalmas reptéren bőven volt látnivaló, ráadásul a gyaloglás is elvett jópár percet.

Végül hamar elrepült az öt óra, főleg úgy, egy órával az indulás előtt már ott voltunk a kapunknál -tanulva a Ferihegyi hibánkból-, de nem tudtunk elég korán érkezni. Szép sor kígyózott, mire odaértünk, így aztán jó félórába telt, mire feljutottunk a gépre, ami óriási volt a "kis" Boeing-737-hez képest, amivel ide érkeztünk.

A helyet sikerült jól kiválasztanunk, mögöttünk már csak a fal volt, ezért a széket kényelmesen hátra tudtuk dönteni. Mindenkinek saját monitora volt, filmek tömkelege szerepelt a listán, de ha éppen zenét szerettél volna hallgatni, az sem okozott gondot. Bőven volt választék minden stílusból.

Nem lehet panaszunk a KLM-re, igazán jó dolgunk volt a majd' tízórás út alatt. Az étel nagyon finom volt, és folyamatosan kedveskedtek valamivel. Hol egy kis üdítő, hol egy kis desszert, tea vagy kávé.

Aludni sajnos nem sokat tudtunk. Moncsi még csak-csak, én viszont ahányszor csak elbóbiskoltam valamelyik film alatt, éppen hoztak valami finomságot, és már ki is ment a szememből az álom. Ez nagyjából meg is látszott rajtunk...

A cirka 10 órás út viszonylag gyorsan elrepült. Legalábbis előzetesen rosszabbra számítottunk. A pilóta nem tartott tojást a gázpedál alatt, mert bár 3/4 órás késéssel indultunk, végül közel 10 perccel előbb landoltunk a menetrend szerinti időponthoz képest. Ekkor azt hittük, nyeregben vagyunk, és még Ángyiéknak sem kell várniuk ránk, ahogy azt még a késői induláskor gyanítottuk.

Végül azért csak kellett... Két órába telt, mire kivergődtünk a váróig. Három ellenőrzési pont volt, ahol nagyjából ugyanazok a kérdések hangzottak el, és minél közelebb jutottunk a csomagjainkhoz, annál részletesebben kellett elmesélnünk, kik vagyunk, miért jöttünk Kanadába és meddig óhajtunk maradni.

Az első checkpoint még simán ment. Amint elhagytuk a repülőt, már az első sarkon feltartóztatta a sort két fiatalember, akik az útleveleket ellenőrizték. Itt még fél perc alatt átjutottunk. A következő ellenőrzés már jóval körülményesebb volt. Ismét kígyózó sor, terelés kordonokkal, majd a szokásos kérdések, 1-2 újjal kiegészülve. A végén jött a rossz hír: minden rendben, de ahhoz, hogy 6 hónapig maradhassunk, egy másik helyen kell pecsételtetni az útlevelünkbe. Így aztán megcéloztuk a harmadik ellenőrzési pontot is, ahol persze megint várakozás, majd a szokásos kérdések.

Mindez persze borzasztó kedvesen előadva, folyamatos mosolygással kísérve. Igazából nem éreztük azt, hogy itt bármi probléma is lehetne. Egyrészt, mert mindenki nagyon aranyos volt, másrészt mert mindenünk megvolt, amivel igazolhattuk utazásunkat.


Ez a "kérdezz-felelek" összesen másfél óráig tartott. Már azon aggódtunk, hogy egyáltalán meglesznek-e a bőröndjeink, ha végre valahára eljutunk odáig. Eljutottunk. Mi több, annyian ácsorogtak a futószalag körül, mintha csak tíz perce landoltunk volna.
Elsőre úgy tűnt, mázlink lesz, mivel alighogy átverekedtem magam a tömegen, már meg is érkezett két bőröndünk. A harmadik nem akart megérkezni. Tíz perc várakozás és keresgélés után aztán kiderült, hogy néhány bőröndöt még nem tudtak lepakolni a gépről, így ezekre várnunk kellett. Végül negyed órával később előbukkant az utolsó csomagunk is, és két órával a leszállást követően végre találkozhattunk Ángyival és Steve-vel, akik már abban is kételkedtek, hogy egyáltalán a gépen voltunk-e. :)

"A remény jó dolog, és semmi jó nem halhat el."

Elcsépelt közhely ugyan, hogy a remény hal meg utoljára, de ebben az esetben helytálló. Sokszor megígértük, hogy nekifogunk a blogírásnak, de az indulás előtt akadt bőven tennivaló, az első itt-töltött hét pedig elég zsúfoltra sikerült, ezért aztán mindig csak halogattuk az írást.

De ami késik, nem múlik, és mint az látható, a remény sem halt meg, úgyhogy ezzel a bejegyzéssel hivatalosan is életre kelt a kis kanadai utunk részleteit megörökítő blog, ami reméljük, hogy egyre több bejegyzéssel büszkélkedhet majd.