Nagy izgalommal vártuk a Niagara Falls túrát. Egyrészt, mert a vízesés mégiscsak Kanada egyik legnagyobb látványossága, másrészt mert tudtuk, hogy Brendával és Daviddel nagyon jól fogjuk magunkat érezni, mert nagyon vidám, humoros házaspárnak tartjuk őket. Még a rossz idő sem tudta elvenni a kedvünket, ami a majdnem másfél órás út alatt szinte végig esett.
Kegyes volt hozzánk a sors, mert mikor befordultunk a parkolóba, elállt az eső. Bár nem volt napsütés, legalább nem esett, amiért nagyon hálásak voltunk az égieknek. A vízesés semmit sem változott, mióta 12 éve itt jártam. Ugyanolyan lenyűgöző, csodálatra méltó, és hatalmas. És ugyanannyi a turista is. Hétköznap mentünk, ráadásul az idő sem volt a legjobb, mégis rengetegen voltak.
Miután sétáltunk egy kicsit fent, a kilátó résznél, belevetettük magunkat a programokba. Brendáéknak ez már sokadik látogatásuk volt itt, így számukra csak a 3D-s mozi jelentett újdonságot. Míg ők beültek a vetítésre, mi leereszkedtünk a vízesés alá, a teraszhoz.
Először egy alagútban lehet megnézni a vízesés bődületes erejét egy korlát mögül, majd ezt követően ki lehet menni a vízesés lábánál fekvő teraszhoz. Itt aztán igazán megtapasztalhatja az ember, mekkora úr a természet, és ez az a pont, amikor már tanácsos felvenni a túra elején kapott esőkabátot, mert bizony a lezúduló víztömeget még innen is érezni, nem beszélve a lecsapódó páráról. 10 perc után határozottan úgy éreztük, ideje felmenni. Ekkor már nekem csavarni lehetett a vizet az ingem ujjából, és a hajunk sem volt száraznak mondható, holott mindketten felvettük a kabátot.
Fent megvártuk Davidéket, akik aztán nagyon aranyosak voltak, és meghívtak minket ebédelni a Niagara közvetlen közelében fekvő étterembe. Ablak mellett ültünk, úgyhogy ráláttunk a vízesésre is, ráadásul nagyon finom volt az ebéd is. Moncsi ugyan kicsit pórul járt a desszerttel, mert kinézett magának egy browniet, amiről aztán kiderült, hogy egy shooter (rövidital) volt. Igaz, hogy könnyű volt elnézni, mert az összes shooternek valamilyen sütemény volt a fantázianeve.
Teli hassal vágtunk neki a leginkább várt Niagarás kalandnak, a hajótúrának. A vízesés mindkét oldaláról, Amerikából és Kanadából is indítanak hajókat a patkó alakú zuhataghoz. Az út kb. 20 perces, és szinte felér egy zuhanyzással. Ugyan itt is adnak esőkabátot –míg az előbb sárgát kaptunk, itt kéket osztanak- a patkó szívébe érve már annyi víz éri az embert, hogy esélytelen szárazon megúszni az utat. Ettől függetlenül azt tanácsoljuk, senki se hagyja ki, aki erre jár.
A hajókázás közel egy óra hosszúságúnak ígérkezett, ezért David és Brenda elmentek sétálni. Mivel azonban jóval hamarabb végeztünk, követtük példájukat, és elindultunk felfedezni a sétáló utcát. Casinok, kávézók, és mindenféle szórakozási igényt kielégítő épületek váltják egymást az állandóan nyüzsgő, hollywoodba illő utcácskában. Nem győztük kapkodni a fejünket, annyi volt a látnivaló. Nagyjából fél órát mászkáltunk a belvárosban, aztán visszamentünk a találkozási ponthoz.
Mivel már délután volt, úgy gondoltuk, ideje elindulni a borvidék, ezen belül is egy kis városka, Niagara on the lake felé. Mivel éppen útbaesett, megálltunk még egy kilátónál, ahol a folyók találkozásának köszönhetően igen erős örvények alakulnak ki. Egy libegővel átmehettünk volna a folyó túloldalára, de mivel a lányoknak nem volt túl sok kedvük hozzá, mi és senki más nem várakozott indulásra készen, inkább siettünk tovább. Annyi érdekessége azért van a libegőnek, hogy a vízesésnél aki átkel a hídon, az már Amerikában találja magát. Ebből eredően sokan azt hiszik, ha átkelnek a libegőn a folyó túlpartjára, Amerikába jutnak. Mindezt persze határátkelőhely nélkül. Pechjükre a folyó még fentebb kettéágazik, így aki átkel, csak egy szigetféleségre érkezik. Ahogy itt mondják: good guess, but...
Ezt követően szerettünk volna benézni egy régi katonai erődbe, Fort George-ba, de sajnos éppen zárt, de egy segítőkész idegenvezető a kapuig beengedett minket, és rögtönzött egy 10 perces előadást az erőd történetéről.
Fort George után már nem volt megállás, és hamar Niagara on the lakeben találtuk magunkat. Ez az öreg kisváros igazán elbűvölő volt. Régi épületei, takaros utcái és hangulatos üzletei kedvelt célponttá teszik a turisták körében. No és persze itt van Ontario legnagyobb borvidéke is. Sajnos már elmúlt 5 óra, mire ideértünk, és a borászatok java bezárt. Azért volt egy kis szerencsénk, és végül találtunk egyet. Lelkes és fiatal eladónk nem volt rest, és szorgosan hozta nekünk a jobbnál jobb borokat, alig győztük a kóstolást. David és Brenda nagy borrajongók, és mint ilyenek, természetesen a száraz borokat szeretik, ezen belül is a vöröseket. Moncsi inkább az édeseket preferálja, nekem meg mindegy, csak finom legyen, bár az utóbbi 1-2 évben azt vettem észre magamon, hogy jobban ízlenek a száraz borok.
Nálunk végül egyöntetűen a vörös jégbor vitte a pálmát, még ha én speciel kicsit már túl édesnek is találtam. Emellett egy 2007-es Cabernet Sauvignon és Cabernet Franc mellett tettük le a voksunkat. Mivel már hely szűkében vagyunk a bőröndökben, nem engedhettük meg magunknak, hogy vegyünk 1-2 üveggel, de szerencsére Brendáéknak nem volt ilyen gondjuk, és vásároltak maguknak pár üveggel.
Igencsak elfáradtunk a nap végére, ami nem csoda, lévén, hogy reggel indultunk, és este 8 után értünk haza. Azoknak, akik egyszer eljutnak ide azt tanácsoljuk, lehetőleg ne egy napot szánjanak a Niagarára, mert túl sok a látnivaló, képtelenség mindent egy nap alatt megnézni. Mi talán ha 20%-át láttuk azoknak a helyeknek, amiket ajánlatos végigjárni, de így is csodálatosan éreztük magunkat. Nem bántuk meg, hogy utunk végére halasztottuk a legnagyobb látványosságot, még akkor sem, ha csak egy napunk maradt rá. Davidnek és Brendának nagyon hálásak vagyunk ezért a tökéletes napért, és alig várjuk, hogy viszonozhassuk nekik kedvességüket.
