Mexikó - befejező rész

A pénteki delfinúszás után igyekeztünk rátenni egy lapáttal, és olyasvalamivel akartuk megkoronázni ezt a fantasztikus hetet, amit már első közös nyaralásunk óta szerettünk volna kipróbálni.

A parasailingezés során egy ejtőernyőhöz csatolva vitorlázhatunk a levegőben, miközben egy hajóhoz vagyunk rögzítve, ami folyamatosan halad a tengeren. Már Szíciliában is kokettáltunk vele, de ott is, és Horvátországban is kihagytuk, mondván lesz még alkalmunk átélni, kivárjuk a legjobb lehetőséget. Ugyan itt bőven lett volna még látnivaló, két hét is kevés lenne, ha mindent meg szeretnénk nézni, ami érdekel Mexikóban, úgyhogy döntenünk kellett. Egyrészt az utolsó napunkat nem akartuk utazással tölteni, hogy este hullafáradtan érjünk haza, másrészt Juantól, a szállodában üzemelő utazási iroda képviselőjétől olyan ajánlatot kaptunk a parasailingre, amit nem utasíthattunk vissza.

Teljes ellátással járó kalandot kínált a Travel Channel által a világ 5 legszebb strandja közé sorolt Maroma Beachen. Úgy döntöttünk hát, hogy nem halogatjuk tovább, és belevágunk az utolsó kalandba, megadjuk a módját a búcsúnak.

Reggeli után jött is értünk a kisbusz, és nagyjából fél óra múlva már csekkoltunk is be a Maroma Paradise recepcióján. Juan és a Travel Channel nem hazudott, ez a tengerpart valóban elképesztően szép és igényes. A homokot folyamatosan gereblyézik, a tenger olyan kék, mint az álmainkban, a homok pedig puha, szinte bársonyos, és már-már hófehér.

Rengetegen vártak a különböző túrákra. Voltak, akik quadozni, mások catamaran hajókázásra indultak, megint mások pedig snorkelezni készültek, ahová jetskiken mentek ki, mintegy konvojt alkotva. Akinek ezek közül egyik program sem hozta meg a kedvét, az választhat még búvárkodást, mélyvízi horgászatot, illetve nem emlékszem, hogy láttam volna a brossúrájukban, de lévén, hogy ez az egyik legnagyobb tengeri kalandpark, feltételezem, hogy az én következő nagy álmomat, a cetcápával történő snorkelezést is elintézik, ha igény van rá. Itt garantáltan megtalálja a számítását, aki kalandra éhes. A vágyaknak csak a pénztárca szabhat határt.

A beregisztrálást követően még volt 1 óránk a kihajózásig, azt a bárnál várakozva bekkeltük ki. Mivel előző este Moncsit is utolérték a gyomorbántalmak, nekem pedig szerdát követően ismét kiújultak a panaszok, kissé feszülten vártuk az indulást, és csak reméltük, hogy a nyílt vízen nem lesz probléma.

Míg várakoztunk, megismerkedtünk leendő útitársainkkal. Egy, a nagyjából 70-es éveiben járó amerikai házaspárral, akik minden évben eljönnek Mexikóba, és első dolguk, hogy parasailingeznek egyet. Példamutató hozzáállás, hogyan kell élni nyugdíjas éveinkben... A másik páros egy szintén amerikai lány volt a nagynénjével, akiknek hozzánk hasonlóan ez volt az első bevetésük.

Egy óra elteltével aztán készen állt a hajónk, és miután mindenkit besegítettek, már indulhattunk is. Elhagytuk a kikötőt, és az egyik sor hullámtörőt, hogy az első és a második hullámtörő sor közé hajókázzunk, ahol a tenger gyönyörű szép égszínkék, és nem zavarják nagy hullámok a parasailingezést.

A rutinos amerikai házaspár nyitotta a sort, 10 perc elteltével már a levegőben is voltak, mindezt halálos nyugalommal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Míg ők meglovagolták a szelet, nekünk volt időnk bámészkodni. Nem voltunk kint a nyílt tengeren, a két sor hullámtörő tulajdonképpen egy öblöt képez a part és a nyílt víz között. Még bőven ráláttunk a partra, a hatalmas szálloda komplexumokra, míg mellettünk, valamivel beljebb a snorkelező és búvárkodó csoportokat, valamint a catamaránosokat találtuk.

 

A házaspár után a nagynéni és unokahúga következett. Cathy, a nagynéni kicsit majrés volt míg várakoztak, de amint elhagyták a hajót, már nem is kapaszkodott, csak himbálózott a hevederben, mint egy kislány, aki önfeledten hintázik. 

Viszonylag hamar eltelt a húsz perc, amit fent töltöttek. Mi már mentőmellényben vártuk, hogy leereszkedjenek, és pillanatok alatt azon találtuk magunkat, hogy a hevederben ülünk a hajó faránál, az ernyőhöz rögzítve, és várjuk, hogy a levegőbe emelkedhessünk. A biztonságos felszálláshoz nyújtott lábakkal kell ülni, és mindkét kezünkkel kapaszkodni a kötélbe, amivel az ernyőhöz vagyunk csatolva. Moncsi itt még kicsit izgult, de már ő is alig várta, hogy meginduljon a hajó, a szél beleharapjon az ernyőnkbe, és az égszínkék tenger fölött lebegjünk.

A motor felbőgött, a hajó meglódult, mi pedig hintázva, minden gond nélkül felemelkedtünk. Fantasztikus érzés volt látni, ahogy távolodunk a csónaktól, magasan a levegőben, alattunk pedig a tenger világos és sötétkék árnyalatai váltakoznak. Egyik oldalunkon a meseszép maromai partszakaszt láttuk madártávlatból, másik oldalon pedig a nyílt Karib-tengert. Mire elértük a teljes magasságot, már Moncsi is ellazult, el merte engedni a kötelet, és önfeledten élvezte a lebegést. Láthattuk a snorkelezőket, amint éppen felfedezik a kis korallzátonyt, a kikötőt, vagy az egészen picire zsugorodott hajónkat.

20 percet töltöttünk a levegőben, javarészt nyugodt lebegésben, de helyenként azért belekapott a szél az ernyőbe, és olyankor valamelyik irányba elrántott minket. Ez fokozottan igaz volt, míg ereszkedtünk vissza a hajóra. Az érkezéskor ugyanúgy ügyelni kell a nyújtott lábakra, mint a felszálláskor. Szép lassan visszahúzott minket a csörlő, és már huppantunk is a műanyag faron.

 

Mivel mi voltunk az utolsó pár, mire leértünk, már szinte vissza is értünk a kikötőbe. Volt még két óránk a kisbusz érkezéséig, kicsit körülnéztünk hát a strandon. A baldachinos nyugágyakat kihagytuk, helyette találtunk egy kis fakunyhót a parton, amellé telepedtünk le. Próbáltam volna snorkelezni kicsit, de ezen a partszakaszon nem volt semmi látnivaló a víz alatt, úgyhogy inkább élveztük a meleg tengert, és megpihentünk kicsit a homokban.

Délután még kihasználtuk a rendelkezésre álló időt, és vacsoráig lementünk a partra napozni egyet. Jól tettük, mert mint másnap reggel kiderült, ez volt az utolsó lehetőségünk rá. Vasárnap reggelre ugyanis megérkezett a rossz idő. Egész délelőtt be volt borulva, majd miután kijelentkeztünk, és a reptéri buszra vártunk a lobbyban, akkora eső zúdult le, hogy komoly akadályokba ütköztünk, míg kiértünk a városból. Számos kis utcában, de egy-két helyen még a főutakon is megbénította a forgalmat a hirtelen leesett nagy mennyiségű eső. Voltak helyek, ahol az autók kerekei teljesen víz alatt voltak...

Nagy szerencsének volt tehát az időjárással, főleg annak tudatában, hogy az indulás előtt többször ellenőriztük az előrejelzést, és bizony a hét második felétől már ehhez hasonló, zivataros időt jósoltak. Eleinte nagyon idegesek lettünk emiatt, aztán meggyőztük magunkat, hogy nem lesz baj, trópusi ország, a nagy hőségben még akár jól is jöhet egy kis nyári zápor, zivatar. Azért nem bánjuk, hogy nem így lett, és tévedtek a meteorológusok :)

Nagyon élveztük ennek az egy hétnek minden napját. Hasmenésestül, a folyamatos jattolás presszionálásával, és az árusok rámenősségével együtt is. Mexikó csodálatos ország, és ha ezektől el tud vonatkoztatni az ember, akkor remekül tudja magát itt érezni. Egyedül azt sajnáljuk, hogy annyi látnivaló van még, annyi kaland vár itt az emberre, hogy kevés rá az egy hét, illetve bőven kell spórolni, ha mindent meg szeretnénk nézni. Úgy jöttünk el, hogy még egy hetet gond nélkül el tudnánk itt tölteni, és még két-három túrára szívesen elmennénk. Akkor már úgy éreznénk, hogy szinte mindent láttunk Mexikóból, amit szerettünk volna.

Majdnem mindent, mert én még egyszer mindenképpen szeretnék visszalátogatni, hiszen egy olyan "A remény rabjai" rajongó, mint én, nem halhat meg anélkül, hogy ne látná Zihuatanejot. És mint ahogy a filmből kiderül, "a remény jó dolog, talán a legjobb, és semmi jó nem halhat el."