Mexikó - 5. rész

Ha már az előző bejegyzésben az állatok játszották a főszerepet -és itt a delfinekre gondolok-, maradjunk még kicsit ezen a vonalon.

Az itt töltött egy hét alatt sok érdekes állattal találkoztunk, melyek közül csak egynek volt nemkívánatos a jelenléte, ő viszont nagyon nyakasnak bizonyult, holott ilyen testrésze nincs is. 

Madarakból nem volt hiány, sirályok, galambok, és egy ezidáig azonosítatlan, fekete tollú, kicsit a szarkához hasonlító szárnyasok képezték a hotel körül lebzselő populáció javát. Míg a sirályok leginkább a partot uralták, illetve helyenként a medence közelébe is elmerészkedtek, addig a galambok és a sárga szemű "kamuszarkák" a szálloda egész területét ellepték. Igen nagy rá az esély, hogy reggel vagy egy galamb turbékolására, vagy a fekete rémség érdekes, igencsak figyelemfelkeltő vinnyogására ébredjünk. Ráadásul a galambok kedvelt helye a nádtető, míg a rikácsoló hangúak a tornác fakorlátjának nem tudnak ellenállni.

Velük ellentétben a sirályok hangja nem volt zavaró, viszont halált megvető bátorsággal repültek be a strandolók közé némi ottfelejtett elemózsia reményében. Jómagam a második napon szemtanúja voltam, amint egyikük egy fél szelet pizzát lovasított meg az egyik nádfedeles napernyő alól, mindezt úgy, hogy a pizza gyanútlan gazdája két lépésre ácsorgott a tányérjától.

A "szajréból" természetesen a sirály parton ejtőző cimborái is szerettek volna részesedni, így fél percen belül a kis magánakció kész bandaháborút robbantott ki. Nagyjából egy tucat sirály marakodott a pizzán, éktelen rikoltozás közepette, míg végül egyetlen szemfüles példányé lett a zsákmány java része. A többiek pedig tovább gyilkolták egymást a maradék, fél falatnyi pizzadarabért. Persze lehet, hogy később rájöttek, milyen csúnyán átverte őket trükkös haverjuk, és Tony azóta már a halakkal alszik... Mindenesetre később lecsillapodtak a kedélyek, és nyugodtan tébláboltak a homokban, vagy békésen megpihentek valamelyik napernyő tetején.

Első este éppen vacsorázni tartottunk, mikor mozgást láttunk a járda melletti virágoskertből. Egy kb. 40 centi hosszúságú, barnás színű, rágcsáló-szerű élőlény bukkant elő, hosszú, vékony lábakkal. Mint később utána néztünk, egy Közép-amerikai agoutival volt dolgunk. A javarészt gyümölcsökkel táplálkozó állat nem ijedt meg tőlünk, táplálék után kutatott az avarban, aztán ahogy jött, úgy el is tűnt a aljnövényzetben.

Később többször is találkoztunk velük a hotel területén, mindig a sűrű növényzetben keresgéltek, és amilyen hirtelen a szemünk előtt teremtek, ugyanolyan sebesen el is illantak.

gyik késő délután éppen a tornácon ejtőztünk, mikor egy mosómedvének tűnő állat suhant el odalent, de mire leszaladtunk, hogy megnézzük, már nyoma veszett. Pár nappal később éppen a strandról tartottunk felfelé a szobánkba, mikor ismét feltűnt az ismerős alak. Egy fehérorrú koati, más nevén ormányosmedve volt. Ez a csapatban élő, a mosómedvék családjába tartozó állat rovarokkal, férgekkel és csigákkal táplálkozik. Ezúttal nem tévesztettük szem elől, de őszintén szólva nem is akart eliszkolni. Izgatottan próbált megbirkózni valami frissen szerzett zsákmánnyal, majd felrohant egy pálmafára, ahol tett két kört, aztán pillanatok alatt ismét a földön termett, és továbbállt.

Nem kellett sok idő, hogy leguánokkal is találkozzunk. Második nap éppen a reggeliből tartottunk vissza a szobánkba, mikor észrevettük, hogy a házunk előtti sarkon álldogál néhány ember. Nem nagyon foglalkoztunk velük, mentünk egyenesen a lépcső felé. Moncsi haladt elöl, ám hirtelen egy riadt kiáltás kíséretében hátrahőkölt. Ekkor jöttünk rá, hogy a várakozó emberek, akik időközben már Moncsi reakcióján nevettek, egy vígan sütkérező leguánt bámultak. A nagyjából 60-80 cm hosszú hüllő éppen a szobánkhoz vezető lépcsőfeljáró előtti járdasarok alá fészkelte be magát. Pontosan annál a földkupacnál, ahol első este Moncsi gyanútlanul elnyomta a cigarettáját. Érdekes lett volna, ha akkor is előbukkan újdonsült szomszédunk. Valószínűleg egyedül folytattam volna a nászutat :)

A remek dél-amerikai szappanoperák nyomán "kis" barátunk a Carlos Daniel nevet kapta, később már csak szimplán Carlitosnak hívtuk. Habár alapvetően növényevő, kedveli a madár -és teknőstojásokat is. Mint az adakozó kedvű turistáknak köszönhetően kiderült, nem veti meg a banánt sem, sőt, a sirályok mellett ő is nagy hódolója az olasz konyhának, mivel -ahogy az a képeken is látható-, másodpercek alatt befalt egy fél szelet pizzát. Ellenben nem rajong a kolbászért, és a virslitől sem fut össze a szájában a nyál.

Carlitos nem szerette a reflektorfényt, nem úgy, mint a napfényt. Reggel 9 óra környékén már javában pózolt a napsugaraknak, mint a legprofibb fotómodellek. Ám ha 2-3 méteres körzetben mozgást észlelt, azonnal mászott is be a kis gödrébe.

Szerencsére egyik reggel találtunk egy igazi macho egyedet, aki dacolva a veszéllyel nem volt rest velünk fotózkodni. José Armando -rá kicsit markánsabb nevet  aggattunk, de persze szigorúan a szappanoperáknál maradva-, napozás közben került a látókörünkbe. Bevallom, én messziről egy fél pár cipőnek néztem a járdának támasztva (megérte az a szemműtét...), ám ahogy egyre közelebb értünk, beazonosítottuk az ismerős alakot. Tudtuk, hogy Carlitos nem elég tökös hozzá, hogy ilyen távolságba merészkedjen. Egészen közelről pedig már egyértelmű volt, hogy másik példánnyal van dolgunk. Sötétebb bőr, más farokszerkezet, kicsit masszívabb felépítés. Carlitos kecsesebb volt, José Armandoból pedig sugárzott a nyers férfierő. Ahogy ott pózolt, mint egy magányos hős, áradt belőle a magabiztosság. Ha nem ragaszkodtunk volna annyira a szappanopera nevekhez, én biztosan Lorenzo Lamasnak neveztem volna el :) Sajnos őt többször nem láttuk, de Carlitos rendszeresen élvezte a nap simogató sugarait.

A kellemes találkozások mellett jutott egy igencsak kellemetlen is. Utolsó esténket töltöttük a szobánkban, és a szomszédban lakó siheder amerikai vagy kanadai párocska már a második alkalommal csinálta a fesztivált. Éjjel 1 felé járt, amikor felvertek bennünket, és Moncsi már éppen visszabóbiskolt, mikor megpillantottam egy barnás, 6-8cm nagyságú bogarat, amint éppen a nádtető alól felbukkanva szambázott lefelé a falon. Mivel nem akart irányt változtatni, felkeltettem Moncsit, hogy ne arra riadjon fel, amint éppen diszkréten hozzávágok valamit az új lakóhoz. Mondanom sem kell, nagy lett a para, amint  meglátta ízeltlábű barátunkat, és azonnal a fejét követelte. Én már mozdulatlanul vártam, hogy végre lőtávolba érjen a kis dög, és "betakarhassam" a törölközővel, amikor hirtelen megfordult, és megindult vissza a tető felé. Már-már azt hittük, elmúlt a veszély, mikor hirtelen menekülő üzemmódból támadóba kapcsolt az undormány, és a fejem felett átrepült a másik falra, egyenesen a függönyre. Némileg meglepett, hogy repülni is tud a kis piszok, de hamar felocsúdtam, és készen álltam, hogy rettentő haraggal lesújtsak áldozatomra. Ekkor azonban megint szárnyat bontott, és átrepült a TV fölé, a falra. Tudtam, hogy elérkezett az idő, és irtózatos erővel megkínáltam a törölközővel. De célt vétettem. Ugyan sem Moncsi, sem én nem láttuk, hogy megúszta volna a gyilkos csapást, a tetem nem került elő. Néhány perc múltán elkönyveltük, hogy bogarunk menekülőre fogta a figurát, és biztosan kiiszkolt a nádtető sarkánál.

Visszafeküdtünk hát, bár Moncsi nem engedte, hogy leoltsam a lámpát. Nagyjából öt perc telhetett el, mikor  vadul kalimpálni és mutogatni kezdett, hogy a fejem mellett lévő falon kúszik fel a kis túlélőművész. Ezúttal nem volt irgalom, ismét előrángattam "gyilkos fegyverem", és kész voltam, hogy átsegítsem a túlvilágra hívatlan betolakodónkat. Lendült is a halálos jobbos, és ezúttal nem volt menekvés. A tehetetlen test falevélként hullott az éjjeliszekrényre. Néhány másodperc múlva azonban az egyik lába rángatózni kezdett. Nem akartuk elhinni, hogy még mindig életben van a mocsok, de úgy gondoltam, még nem adom meg a kegyelemdöfést. Előbb a fényképezőgép után nyúltam, hogy megörökítsem a zsákmányt. A második kattintás után azonban visszatért  belé az élet. Vadul kalimpálni kezdett mind a hat lábával, de nem tudott átfordulni a hátáról. Ez egy Hegylakó, gondoltam, és úgy döntöttem, nem halogatom tovább, végleg eltörlöm a föld színéről. A törölköző még kéznél volt, felkaptam hát, és ismét lesújtottam. Lassan felemeltem, de a szekrényen hűlt helye volt rovarunknak. Óvatosan szétnyitottam a törölközőt, és ott lapult benne, még mindig élve.

Ekkor villant be Carlitos. Gyorsan összehajtottam a fürdőlepedőt, és leviharzottam a lépcsőn, egyenesen a gyík gödréhez. A nagy bogár még mindig vadul kapaszkodott az anyagba. Lepöcköltem a földre, és vártam, hogy Carlitos személyében érezze tarkóján a halál fagyos leheletét. Leguánunk viszont már az igazak álmát aludta, és esze ágában sem volt végezni ezzel az ocsmánysággal. Közben MacLeod erőre kapott, és megérezve az újabb veszélyt sarkon fordult az odú elöl, majd felvette a nyúlcipőt. Láttam, mi forog kockán, és úgy döntöttem, nem várok tovább álomszuszék szomszédunkra, magam fejezem be, amit elkezdtem. Nem cifráztam tovább. Mint ahogy a sas szemeli ki áldozatát az égből, úgy fürkésztem be a sötétben a fűben elosonni próbáló hívatlan vendégünket, majd könyörtelenül lecsaptam. Az utolsó kép, amit életében látott, a strandpapucsom talpa volt.

Dolgom végeztével visszamentem a szobánkba. Moncsi még elég izgatott volt, de a fáradtság azért elnyomta őt is. Másnap kezdtünk tanakodni róla, milyen bogárral is lehetett dolgunk. Kinézetre mindketten csótányra tippeltünk, de akkor még nem tudtuk, repülnek-e a csótányok. Most már tudjuk, hogy bizonyos fajok igen. Viszont a hotel tiszta volt, minden nap takarítottak, így furcsáltuk, hogy kerülhetett oda egy csótány. Arra gondoltunk, hogy a nádtetőn keresztül bármilyen rovar könnyedén bejuthat, és bár mi nem tartottunk semmilyen élelmet a szobában, lehet, hogy valamelyik szomszédunk igen. Aztán persze az is meglehet, hogy nem is csótány volt, hanem valamilyen más bogár. Tulajdonképpen mindegy, másikkal nem találkoztunk, úgyhogy nem foglalkoztunk vele többet.