2011. február 6., vasárnap

Helyzetjelentés az iskolapadból

Az utóbbi két hétben sajnos kicsit eltűntünk. Velünk együtt pedig elmaradtak a beszámolók is, úgyhogy igyekszünk behozni a lemaradást. Az igazság az, hogy suli után hazaesünk, kicsit pihizünk, skype-olunk a szülőkkel, testvérekkel, barátokkal, vagy éppen aki fent van és elérhető. Ilyenkor itt kb. du. 4 óra van, otthon este 10, szóval általában "családolni" szoktunk. Utána vacsi, kis beszélgetés, aztán tanulunk, ha kell, és kicsit körbenézünk, mi történt a világban. Mire feleszmélünk, már este van, és már nem sok erőnk/kedvünk van a blogoláshoz. Nagyjából ez az oka, hogy hiába vártátok az újabb sztorizásokat.
 
Ami a sulit illeti, elég jól alakultak a dolgaink. Az első héten még egy csoportba tettek minket. A 10 szintből (0-9 ig vannak a szintek) 5+-ba kerültünk, ahogy azt már megírtam legutóbb. A szintfelmérőn említették, hogy ez változhat, amikor már kicsit jobban látják az órák alatt, hogyan is állunk tudás ügyileg. A második héten engem áttettek a 7-es szintre, ami annyit jelentett, hogy délelőtt és délután is külön csoportba kerültünk. Ez elvileg a mi érdekünkben is történt, mert így nem tudunk egymással kommunikálni, abszolút rá vagyunk kényszerülve az angolra, ha valakivel beszélni szeretnénk.
Ez aztán kicsit balul sült el, mert időközben Moncsi is feljebb lépett, de mivel ismét nem akartak egy osztályba rakni minket, így ő 6-os szintre került. Öröm az ürömben, hogy így legalább maradhatott a délutáni csoportjában, ahol egy nagyon kedves és segítőkész tanárnője van, akivel elég jó viszonyt ápolunk.
Mindent egybevetve nem haladunk rosszul, csak a beszéd döcögős kicsit. Ezért javarészt magunkat okolhatjuk, mert itthon nem erőltetjük túlzottan az angol beszédet, mivel Ángyiékkal magyarul kommunikálunk, ráadásul Steve is érti, amit mondunk, beszélni viszont inkább angolul beszél. Ezen sürgősen változtatnunk kellene, de egyelőre nem megy. Idővel viszont muszáj lesz. Ha itt van a többi testvér is, akkor ugyebár angolul megy a csevegés, ilyenkor megmakacsoljuk magunkat mi is, kapjuk is a dicséretet, de azért érezzük, hogy ez még messze nem az igazi... :)
 
Ami az iskolát illeti, eleinte elég furcsa volt helyzet. Nem is az, hogy visszaüljünk az iskolapadba, hanem megszokni, hogy mindannyian mások vagyunk, más kultúrával, más szokásokkal. A suli ugyanis egy igazi multikulti. A legtöbben valamelyik ázsiai országból érkeztek. Javarészt kínaiak, koreaiak, vietnámiak és japánok. Őket követik az irániak, pakisztániak, indiaiak, aztán vannak néhányan Afrikából és Dél-Amerikából is, és páran a balkáni térségből. Magyarokkal nem találkoztunk, csak egy szerbiai lánnyal, aki magyarul is igen jól beszél.
A diákok többsége nagyon kedves, érdeklődő és barátságos. Fajgyűlölet, mint olyan itt nem létezik, vagy ha igen, akkor nagyon jól leplezik. A korosztályok nagyon eltérőek. Mi a fiatalabb kategóriába tartozunk a magunk cirka 30 évével. Vannak bőven a hatvanas éveiket taposó tanulók is. Nem csak a korunkkal tartozunk a legfiatalabbak közé, hanem az itt tartózkodás idejét tekintve is. Az átlag 5-10 éve él Kanadában. Döntően menekült státuszban vannak itt, és várják, hogy állampolgárok lehessenek. A legdurvább, akivel beszéltünk, egy vietnámi nő, aki 17 éve él itt, és jelenleg az 5-ös szinten tart angolból. Számunkra ez elég furcsa volt első hallásra, de ahogy beszélgettünk az emberekkel, rá kellett jönnünk, hogy ez messze nem egyedülálló eset. Sokan nem a nyelvtanulást tartják a legfontosabbnak, mikor kiérkeznek, hanem a megélhetést, és esetleg munkát kapnak egy gyárban, ahol nem is kell, hogy beszéljék a nyelvet, anélkül is elboldogulnak.
Gyerekkérdésben is kilógunk a sorból. Míg a hozzánk hasonló korúaknak nem ritka, hogy már 2-3 gyereke is van, addig mi csak bambán mosolygunk, mikor a szülők a gyerekeikkel sétálgatnak a folyosón. Az iskola területén ugyanis működik egy bölcsőde-óvoda féleség, ahová a tanulók beadhatják a gyerekeiket, míg ők tanulnak. A gyerekeket is tanítják, ezért előfordul, hogy a gyerek már jobban beszél angolul, mint a szülő.
Mindent egybevetve érdekes ez a sok eltérő kultúra egy helyen. Vannak dolgok, amiket a mai napig nem tudunk megemészteni/megszokni. Ilyen pl. a zsebkendő mellőzése. Megfigyeltük, hogy bizonyos nemzetek képviselői egyszerűen nem használnak zsebkendőt. Náthásak, szipognak, de még véletlenül sem fújnák ki az orrukat. A legirritálóbb a kezdetekkor mellettem ülő, kb. ötvenes iráni nő volt, aki rendszeresen végigszipogta a délelőtti órákat. Ez két és fél órán keresztül elég idegesítő. Tanakodtunk Moncsival, hogy vajon zokon venné-e, ha egy kedves mosoly kíséretében megkínálnák egy papírzsebkendővel, de amikor az óra végén egy erőteljes mozdulattal felszívta az addig szorgosan gyűjtögetett "termést" úgy éreztük, felesleges lenne erőltetni ezt a zsebkendő témát... Szerencsére a csoport váltás megoldotta a problémát.
A másik érdekesség, hogy például a kínaiak nem fogadnak el semmit a másik embertől, talán csak egy másik kínaitól. Többször próbáltuk megkínálni egy kedves osztálytársunkat és kislányát, akikkel általában együtt ebédelünk, de sohasem fogadtak el semmit. Mint utóbb kiderült, ez a bizalmatlanság nem konkrétan nekünk szólt, hanem általános attitűd a kínai embereknél.
Az általános műveltséggel kapcsolatban is voltak érdekes tapasztalataink. Előfordult párszor, hogy olyan feladatokat kaptunk órán, ahol szükség volt némi műveltségre, és bizony voltak meghökkentő esetek. Azon még nem lepődtünk meg annyira, hogy az ázsiaiak egy része életében nem hallott az ABBA-ról, de amikor a jócskán középkorú, "kissé" fontoskodó ukrán osztálytársnőnkről kiderült, hogy életében nem hallott Magyarországról, sem pedig Szerbiáról, és hiába próbáltuk neki szerb csoporttársnőmmel elmagyarázni , hogy merre is van a két ország, kicsit ledöbbentem.
Az igazság viszont az, hogy ettől a néhány kivételtől eltekintve nincs min meglepődnünk, mivel sok tanuló nem pusztán a nyelvet tanulja itt, hanem magát az írást és olvasást is. Ezek ismeretében, illetve hiányában pedig nem fair általános műveltségről beszélni. Ami minket illet, inkább elismeréssel gondolunk rájuk, hogy életük második felében van erejük, akaratuk, és kitartásuk, hogy újrakezdjék, szó szerint a nulláról.

A végére pedig íme egy pillanatkép, hogyan telnek az órák közti szüneteink (külön ajánljuk a fotót Diának, aki már nagyon hiányolta a mókusokat):
 

 
 Mivel előre tudjuk, mik lesznek a kommentek az első képpel kapcsolatban, gyorsan leszögeznénk, hogy nem, nem guberálással ütjük el az időt a szünetekben... :D

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése