Fából vasparipa

Április záróakkordja egy családi ebéd volt Brendáéknál. Moncsi előző tanárnője mutatta be őket egymásnak még márciusban. Brenda édesapja magyar, és mivel nagyon szeretne megtanulni magyarul, megkérte Moncsit, hogy tanítsa kicsit, míg Kanadában vagyunk. A tanításból aztán hamar barátság lett, a barátságból pedig ebéd meghívás, plusz Brenda és a férje, David, felajánlották, hogy a maradék 3 hónapra kölcsönadják a régi biciklijüket. Nem utasíthattuk vissza őket :-)

Az ebéd meghívás úgy szólt, hogy csak ők ketten, a fiuk és a lányuk, plusz mi leszünk jelen. Mivel Moncsi készült egy kis desszerttel -amit természetesen majd otthon is a nagyérdemű elé fogunk tárni-, David eljött értünk, hogy ne kelljen végigcipelni a buszon a nagy sütis tálat.

Mikor megérkeztünk, gyanús volt a sok autó a behajtón, és nem véletlenül... A szűk család végül kicsit kibővült, összesen 11-en voltunk. Mindenki nagyon kedves és barátságos volt, egy pillatanig sem éreztük magunkat idegeneknek. Brenda édesapja nagyon megörült, hogy végre beszélhetett egy kicsit magyarul. Az ebéd előtt még ismerkedtünk, beszélgettünk kicsit, és köszönhetően a kanadai, laza mentalitásnak, meg a boroknak, nagyokat nevettünk.

Az ebédet követően még sokáig maradtunk, Brendáék lánya énekelt egy keveset, a barátja pedig zongorán játszott néhány dalt. Nálunk a Don't Stop Me Now vitte a prímet. :-) A családtagok szép lassan hazamentek, a gyerekek meg a dolgukra, így már csak négyen maradtunk. Késő délutánig beszélgettünk, repkedtek a poénok, meg a különféle élménybeszámolók az élet minden területéről. Remekül éreztük magunkat, és persze gyakorlásnak is nagyon jó volt. Sajnos az idő nem volt kegyes hozzánk, így a bicikliket a kocsiban vittük haza. Az első tesztút még váratott magára.

A "kecskék" nagyon tetszetős darabok egyébként. Imitt-amott már kicsit beleharapott az idő vasfoga a vázba, de a tetszetős idomok még a XXI. században is vonzzák a tekintetet :D

A színek tökéletes harmóniában vannak a formával. A világoskék szín egyszerre sugall nőiességet, valamint légies könnyedséget, köszönhetően a kecses vonalaknak. A sötétbarna szín pont az ellenkező érzelmeket váltja ki az emberekből, és ezen a női karosszéria sem változtat. Komoly, tekintélyt parancsoló megjelenésével azt harsogja: itt kérem a precíz mérnöki munka találkozik az ízléssel! Micsoda elegancia, micsoda stílus!!!
Szerelem volt ez az első látásra mindkettőnk részéről, amit az olyan nüansznyi részletek, mint a sárvédők elején a gyönyörű krómbetétek csak tovább erősítettek. Szemet gyönyörködtető megoldás, amivel manapság, a sorozatgyártás és a jellegtelen külsők korában már nem találkozik az ember. Legszívesebben órákig legeltetnénk rajta a szemünket, ha nem vágynánk annyira, hogy uralhassuk ezeket a műremekeket. Nincs mentség, menthetetlenül beleszerettünk az ipari formatervezés Aphroditéjába.

A nyeregbe ülve aztán egy időgépen találjuk magunkat, ami egyenesen a 60-as évekbe katapultál minket. A "cool" életérzés garantált, az irigy pillantások szintúgy. Meglehet, a láncvédőn olvasható sport felirat manapság komikusnak hat, és időnként rakétaként húznak el mellettünk az országúti kerékpárosok, MTB-osok, a végső győztesek mi vagyunk. Ezek a kerékpárok fricskát mutatnak a mai ficsúroknak, olyasmit adnak, amit egy új biciklin ülve sosem tapasztalhat meg az ember. Na nem a sebességről beszélek. Mint említettem, a Sport felirattal ki is merül az összes sportos jellemzője a vasparipáknak.

 A váltó három sebességes, amiből csak egy garantáltan üzemképes. A legnagyobb és a legkisebb fokozaton már ugrik a váltó, hirtelen "üresben" találjuk magunkat, a lábunkat pedig a levegőben, merthogy lecsúszott a pedálról. A férfi utasok ilyenkor szoktak elmormolni egy halk "Miatyánkot", amiért női vázas a bicaj. Főképp, ha éppen állva tekernek egy emelkedőn, ahogy azt én is tettem...
Mindezek ellenére az élmény megfizethetetlen. A technika tulajdonképpen elnyűhetetlen, a "cool" életérzés állandó. Ha mindehhez napfény is párosul, akkor úgy érezzük, egy Harleys csak kiscserkész, ha a szabadság feelinget kell körülírni.

Akcióban a három Pampalini

Kihasználva az átmeneti jó időt, húsvét vasárnap előtt ellátogattunk a Butterfly Conservatory-ba Ákossal. Ez egy üvegház, trópusi környezettel, tele pillangókkal és madarakkal. Kitűnő alkalom volt egy kis kirándulásra, nem beszélve a fotózásról. Ákossal alig vártuk, hogy bevessük magunkat az "esőerdőbe", és Pampaliniként hajkurásszuk a jobbnál-jobb fotótémákat.

Nem is kellett csalódnunk a helyben. Amint beléptünk az üvegházba, egy egészen új világba csöppentünk. Egy dzsungelben találtuk magunkat, százféle növénnyel, egzotikus madarakkal, teknősökkel, halakkal és pompázatos színekbe öltözött, önfeledten repkedő pillangókkal körülöttünk. Még két lépést sem tettünk meg a bejárattól, de máris a fejünk felett játszadoztak ezek a csodálatos állatok.

A melegház kb. 100m2-es területen fekszik. Nem nagy, de szerintünk nem is kell ennél több. Középen egy kis tavacska terül el, benne halak és teknősök. A tó végében piciny vízesésből csobog a víz. Körös-körül pedig mindenütt növények. A tó körül egy kis viacolor ösvény fekszik, amin kényelmesen körbejárható az egész üvegház. Nagyon hangulatos és meghitt. Órákig ellenne bent az ember. Az egyetlen bökkenő a hőmérséklet. Pontosabban a pára. 24-28 fok közötti a meleg odabent, de a pára miatt kb. 1 óra után nagyon fullasztóvá válik a levegő. A fotóstáska vállpántja csinos foltot hagyott a pólómon már alig 10 perc elteltével. De ez a legkevésbé sem érdekelt, mikor nem győztük kapkodni a fejünket a gyönyörű pillangók láttán.

Az ösvény körül etetők voltak elhelyezve. Némelyikben gyümölcsök hevertek (narancs és banán), másikban pedig cukros víz volt szivaccsal felitatva. Nagyjából 1 órát tölthettünk el odabent, a legszebb lepkét és a legjobb beállítást keresve. Az igazság azonban az, hogy mindegyik csodálatra méltó a maga módján.

Talált tárgyak osztálya pillangóknak

Óriás csigák

Csúcsragadozó

A téma a padon hever

Légitámadás

A világ legnagyobb molylepkéje

Nem, nem az üres vitrint fotózza...

  Egy óra múltán aztán nem bírtuk tovább a párát, és kijöttünk. Körbenéztünk az ajándékboltban, majd bejártuk a kiállítótermeket. Az egyikben kipreparált bogarak és élő pókok, csótányok és botsáskák voltak, míg a másikban kitömött baglyokat láttunk vitrinekben. Egyik-másik kifejezetten impozáns méretű volt, de a prímet a hóbagoly vitte.

Bármikor szívesen visszamennénk, ha nem is fotózni, csak elücsörögni kicsit a padon, hallgatva a vízesés csobogását, közben figyelni a pillangók táncát. De személy szerint én inkább arra vágyom, hogy egyszer a nyitva tartás előtt menjek be, teleobjektívvel és állvánnyal, amikor nincsenek látogatók, csak a pillangók és én. Ahogy a honlapot böngésztem ez is megoldható, ki tudja, talán majd egyszer...

Mivel az idő nagyon kellemes volt -napsütés és meleg, tavaszi szél-, úgy döntöttünk, kár lenne hazamenni. Elkocsikáztunk hát a belvárosba, ahol letettük az autót, és egy kis séta után beültünk egy hangulatos ír sörözőbe. A kinti meleg és az üvegházas párás klíma után gond nélkül lecsúszott két korsó ír sör. Jó volt elüldögélni itt, süttetni magunkat kicsit a nyitott pubban, beszélgetni, és nézni az embereket az utcán.

Ne a lámpát, a templomot nézd!!!

Country kaland

A disco után úgy gondoltuk, hogy ideje valami "hazaiba" belekóstolni, ezért ellátogattunk egy country clubba. Laura és Ákos már többször jártak itt, és mivel nagyon érdekesnek tűnt, amit meséltek, kíváncsivá tettek minket is. A Stampede Ranch kívülről egy hatalmas faháznak tűnik, csak a felirat árulkodik róla, mi is vár ránk odabent.

Bent is a fa dominál. Az asztalok, a székek, a bárpultok, a falburkolat, minden csupa fa. A vendégek egy magasabb részen kaptak helyet a bárpultokkal együtt, míg a háromszög alakú tánctér süllyesztve, a vendégektől korláttal elválasztva terül el. Előtte a színpad egy nagy emelvény, kb. egy magasságban az ülőhelyekkel.

A belépéskor rögtön kalapot is bérelhetünk. A választék óriási, még Gombóc Artúr is zavarba jönne, ha csokiról lenne szó... Van itt széles karimájú, nagyon hajlított karimájú, bőrből, hasított bőrből vagy szalmából készült, egyszínű és többszínű, szalaggal vagy tollal díszített, és még sorolhatnám a végtelenségig. A kölcsönzési díj baráti, mindössze 1.25$, ami valamivel több, mint 200 Ft. Ettől függetlenül mi most kihagytuk a lehetőséget, talán majd legközelebb.

Kicsit korán érkeztünk, mert a zenekar még sehol sem volt, ahogy a vendégeket is meg tudtuk volna számolni a két kezünkön. Viszont az a maroknyi csapat, aki már ott volt, nem volt szégyenlős, és buzgón táncolt a kevert zenére. Egy szimpla asztalnál foglaltunk helyet, ahol magas, háttámlás bárszékekre ülhettünk. A lányok maradtak a már bevált Smirnoff Ice-nál, Ákos pedig a Corona sörénél. Én viszont úgy voltam vele, ha már itt vagyunk, megkóstolom a híres Bud Light-ot. Nos, szerintem amilyen jók a reklámjaik, olyan vacak a sörük. Egy üveg után én is áttértem a Coronára. Csajosnak tartott sör ide vagy oda, legalább ízlik, nem úgy, mint a vizes Bud... Hogy őszinte legyek, igencsak szomjazom már egy Staropramenre vagy egy Pilsner Urquellre.

Az ivászat és a beszélgetés mellett próbáltuk ellesni a tánclépéseket is, ami nem egyszerű. Megfigyeltük, hogy az alaplépések nem bonyolultak, viszont amikor már azt hinné az ember, hogy sikeresen ellesett valamit, mutatnak egy olyan figurát, amitől megint más lesz a lépés, és így könnyű belebonyolódni.

A táncosok úgynevezett line dance-t táncoltak, ami annyit jelent, hogy sorokban állnak, és azonos koreográfiát táncolnak. Előfordult, hogy 1-2 pár a tánctér szélén improvizált, de a táncolók 90%-a egyénileg táncolt a sorban, követve a már betanult koreográfiát. Ez nagyon látványos, és láthatóan rengeteg gyakorlást és közös munkát igényel. Mivel mindenki túl profinak tűnt -és persze törzsvendégnek, mert néhány hibától eltekintve mindig tudták, milyen lépés következik-, plusz keveset is ittunk, nem vállaltuk be, hogy beálljunk ügyetlenkedni. Ráadásul egyre több lett a vendég, így értelemszerűen a táncos is, akik  mind-mind profiknak tűntek.

Lassacskán aztán megérkezett a banda is, kezdődhetett a koncert. Meglepetésünkre nagyon komoly csapat játszott. Az énekesnőnek tipikus country énekesnős hangja volt, és a zenekar is igényesen játszott. Mintha csak egy cd-t hallgattunk volna. A tánctér lassan megtelt, és kb. 20 ember táncolta egyszerre a koreográfiákat. Nagyon látványos volt, a hangulatra sem lehetett panasz. Járt is a lábunk az asztal alatt, de továbbra sem mertünk beállni.

A vendégek között mindenféle korosztály volt. Huszonévesek, harmincasak, mint mi (kivéve Mónikát :-) ), és persze az idősebbek. Volt, aki a filmekben látott cowboy felszerelésben jelent meg vagy ropta, és voltak, akik hétköznapi ruhában érkeztek. A kalap nélküliek táborát sem csak mi képeztük, úgyhogy egyáltalán nem éreztük magunkat idegennek. Olyannyira nem, hogy az alattunk levő asztalnál ülő hölgy egyszer odalépett hozzánk, és megkérdezte, hogy én vagyok-e Jimmy, mert legutóbb volt itt egy Jimmy nevű srác, aki pont úgy nézett ki, mint én, de akkor egy másik lánnyal volt. Bár semmi köze nem volt hozzá, azért megnyugtattuk, hogy nem én vagyok Jimmy, és egy kis beszélgetés után már folytattuk is az estét. :-)

A banda csak játszott, a vendégek pedig gyűltek, apránként az összes ülőhely elfogyott, pedig itt a csütörtök és a szombat a fő bulis este. Sajnáltuk is, hogy lassan mennünk kell, mert szívesen maradtunk volna még. Csináltunk néhány képet, amiben a nagyon kedves pincérnők egyike is segítségünkre volt, majd hazamentünk. Viszont megfogadtuk, hogy legalább még egyszer visszamegyünk, lehetőleg olyan nap, amikor tánctanítás is van. Bár csütörtökön bikinis lányok versenye lesz, ami igen csábítóan hangzik, szerintem rá lehet venni minket Ákossal, hogy végigüljük...

A kölcsönkért kalap esete Moncsival

Laurával és Ákossal

Ismét Laurával és Ákossal

És még mindig :-)

Egy "hamisítatlan kanadai" nachos

Hangulat felelősök

Tánctér a koncert előtt...

... és közben

A gyenge minőségű képekért utólag is elnézést kérünk :-)

Beindultunk

A torontói kalandunkat követően még két hetet töltöttünk az iskolában. Az utolsó héten interjúkon voltunk, ahol  a tanárok minden diákkal személyesen beszélték át, kinek mik az erősségei, illetve a hiányosságai. Ez alapján aztán újraosztályoztak mindenkit. Moncsi 6-os szintről feljebb lépett a hetesbe, ami azt jelenti, hogy ismét egy csoportba kerültünk. Engem a 7-es osztályból a 8-asba soroltak át. Ez tulajdonképpen csak annyit jelent, hogy fejlődtem, de mivel a 7-8-9-es szinten lévő diákok már eddig is egy csoportban voltak, így az osztály csak annyiban változott, hogy többen lettünk, mivel sokan feljutottak. 

Mivel eredetileg csak 3 hónaposra terveztük a sulit, arra jutottunk, hogy továbbra sem adjuk fel a munkakeresést, de mellette az iskolát sem szeretnénk abbahagyni. Egyrészt, mert nagyon jó a hangulat, és mindketten szeretjük csinálni, másrészt pedig tanulni jöttünk ki, így ami időnk maradt, azt használjuk is erre. Így aztán az a döntés született, hogy amíg nem találunk valami munkát, addig délelőttönként továbbra is bejárunk. Sajnos a létszám már kicsit a minőség rovására megy, mivel 26-an vagyunk az osztályban hivatalosan, de ebből csak kb. 15-20 ember szokott összegyűlni reggelente. Még ez is sok, az ideális létszám 8-12 fő között mozog. Sebaj, azért lelkesen folytatjuk tanulmányainkat. :-)

Ami viszont még az iskolánál is nagyobb fejlemény, hogy a suli mellett új barátokra is leltünk. Laurával már az első tanítási napunkon összefutottunk. Kávézás közben meghallotta a beszélgetésünket, és rögtön lecsapott a magyar szavakra. Kiderült, hogy a Vajdaságból érkezett, és a kisfiával, Filippel élnek itt. Az első szemeszterben csak hébe-hóba beszélgettünk pár percet, de már akkor is nagyon aranyos volt, és próbált segíteni, amiben tudott. Felajánlotta, hogy szokott szervezni találkozókat az osztálytársakkal, amiken szívesen lát minket is. Az idő azonban még nem engedte, hogy kimehessünk, így a "bandázás" elhúzódott áprilisra. Laurának köszönhetően ismertük meg Ákost is. Sokat köszönhetünk kettőjüknek, mert a rossz időnek, a munkanélküliségnek és az autó híján nagy távolságoknak hála már kezdtünk kicsit beleszürkülni a télbe. Szerencsére egyikük sem az az otthon ülő típus, így mióta megismerkedtünk, rengetegszer találkoztunk, és mentünk ki valahová, vagy ültünk össze Lauránál egy kis beszélgetésre. Ákos ráadásul nagyon rendes, és mindenhová elfuvaroz minket, amit ezúton is üzenjük neki, hogy akkor is meg fogunk hálálni. :-)

Legutóbb például elmentünk szórakozni a szomszédos városba, Waterloo-ba. Rögtön két helyet is megnéztünk, mivel a Flying Dog nevű, igen szofisztikált club mellet volt egy diszkóféleség is, Revolution névvel. A Flying Dog-ban telt ház volt, így mindenkit áttereltek a fiatalabb, 20-as korosztály által kedvelt Revolution-ba. Ez egy hatalmas diszkó volt, óriási tánctérrel, 3 v. 4 bárral, és kivetítőkkel, ahol az éppen aktuális dal klipje futott. Tömeg volt, de nyomorgás nem. Mint itt mindenre,  a szórakozásra is óriási tér áll rendelkezésre.Nagy nehezen aztán átjutottunk a Flying Dog-ba. Itt már sűrűbben voltunk, viszont maga a hely hozzám közelebb állt. Igényesen kialakított, inkább a 30-as korosztály számára kialakított tér és berendezés, klasszikus diszkó, funky és r'n'b dalok. Ákos osztotta a véleményem, míg Moncsi és Laura inkább a másik helyet favorizálta. Végül itt maradtunk, de táncolás nem lett a dologból. Nagyon jót beszélgettünk, meg elnevetgéltünk, de Moncsinak és nekem kevés volt a szesz, hogy igazán elengedjük magunkat. Ráadásul el is szoktunk a szórakozástól a 3 hónap alatt. Ákos pörgött volna, és bár én felajánlottam, hogy vigyázok a dolgainkra, míg ők táncolnak, a lányok nem akartak menni. Nem gond, már elterveztük, hogy legközelebb helyben megyünk valahová, és előtte felöntünk a garatra. :-)

A jövőt illetően pedig nagyban szőjük a terveket Ákosékkal, merre megyünk majd, ha végre tényleg beköszönt a tavasz, illetve már lehet, hogy a nyár. Kanadában ugyanis gyakori, hogy a nyár komolyabb átmenet nélkül toppan be, kikerülve a tavasz "szobáját", egyből a télből érkezik. Megjegyzem, nekünk már mindegy lenne. Felőlünk ajtóstul is beronthat, csak jönne már végre...

Toronto - 2. rész

A harmadik napra is két helyszínt terveztünk be. Elsőként a Royal Ontario Museum-ba mentünk. Az épület kívülről nagyon izgalmas látványt kelt. Kevesen gondolnák, hogy ez egy múzeum. A modern építészeti stílus számunkra  elsőre kicsit idegennek hatott, de kétségtelenül hatásos és figyelemfelkeltő megoldás.

Sajnos a második benyomás kifejezetten rosszul sikerült. A bejáratnál egy túlbuzgó biztonsági őr igyekezett ellátni a feladatát, mindezt nagyon laza és lekezelő stílusban. Miután minket is a ruhatárhoz vezényelt, leadtuk a kabátjainkat, de a fényképező táskáját, ami egyben hátizsákként is üzemelt, nem hagytuk ott, mivel a gép tartozékai is benne voltak (napellenző sapka, töltő, memóriakártya, stb...). A ruhatáros srác nem csinált problémát belőle, azt mondta, nem lesz gond, megmutatjuk az őröknek, hogy mi van benne, és nyugodtan bevihetjük. Meg is indultunk a beléptető kapukhoz, amikor hiperaktív őrünk utánunk kiabált, hogy ha nem lett volna érthető elsőre, amit mondott, akkor elmondja még egyszer: le kell adni a táskát a ruhatárban. Mondtuk neki, hogy ez a fényképezőé, nem hatotta meg, mutattuk neki, hogy össze tudjuk csukni, és úgy már nem hátizsák, hanem fotós válltáska, de ez sem érdekelte. Vitatkoztunk vele egy keveset, hogy a ruhatárnál azt mondták, bevihetjük, és van benne érték, ezért nem szívesen hagynánk ott, de reménytelen volt. Mr. Nagymenő Biztonsági Őrnek senki nem mondhat ellent, és már masírozhattunk is vissza a ruhatárhoz.

A kellemetlen incidens után már nem volt további fennakadás, a City Pass-nak hála külön sorban mehettünk be. Bent aztán hamar kiderült, hogy emberünk kinti hepciáskodásának nem sok értelme volt, és inkább odabent kellett volna emberkednie, csak nem velünk. A helyzet az ugyanis, hogy Kanadában egészen más fogalmuk van az embereknek a gyermeknevelésről, mint Európában, vagy legalábbis Magyarországon. A hisztik ezerféle tárháza alap, a kutyát nem érdekli. Úgy általánosságban elmondható, hogy a gyereknek mindent szabad, mert gyerek, mikor csinálja, ha nem most? Felteszed a csizmádat az asztalra az étteremben, nem gond kislányom, nevessünk rajta együtt, rohangálsz és üvöltözöl a múzeumban, meg kúszol-mászol a padlón, fogócskázol, kit érdekel? Szóval helyenként úgy tűnt, inkább egy játszóházban vagyunk, mintsem múzeumban. Lehet, hogy én vagyok vaskalapos, vagy maradi, de engem ez elképesztően zavart/zavar. És senki nem szól rájuk, sem a szülők, sem a biztonsági őrök, senki. Ez itt természetes.

Ettől eltekintve a múzeum nagyon érdekes volt. Mondjuk az egyiptomi kultúrát bemutató tárlat számunkra nem sok újat mutatott a British Museum, illetve Moncsinak  a Cairo Museum után. A többi részére viszont nem lehetett panaszunk. Kifejezetten érdekes volt a kanada történelmét bemutató tárlat, és nekem külön élmény volt a dinoszauruszos terem is.

Egy 3 emelet magas totemoszlop a lépcsőházból

Balatoni "hukk"

Mr. T

A blog névadója személyesen :-)

Mivel délután egy kastélyba akartunk menni, így a múzeumra csak cirka 3 óra jutott. Tulajdonképpen nekünk nagyjából elég volt ennyi idő, ami érdekelt minket, azt megnéztük.  Folytattuk tehát utunkat a Casa Lomába,  az 1911-1914-ig épült gótikus stílusú kastélyba Toronto belvárosában. 

A kastély jelenleg múzeumként üzemel, 98 szobával várja a látogatókat. Sajnos ezekből csak kb. 30-40 szobát lehet megtekinteni, de ezek is nagyon érdekesek, lévén, hogy rengeteg stílust ölelnek fel. Mivel éppen márciusi szünet volt, az üzemeltetők igyekeztek odacsábítani a családosokat is. Tették mindezt egy gyerekműsor keretei között. Egy aranyos produkcióval kedveskedtek a gyerkőcöknek, akik részt vehettek a kalóz és a nemes lovag küzdelmében, hogy elnyerjék a meseszép, láthatólag erős ázsiai gyökerekkel bíró hercegnő kegyét. A kislányok többsége ennek megfelelően hercegnős ruhában jelent meg, bár a jelmezbe helyenként hiba csúszott egy-egy tornacsuka képében... Azért így is tündériek voltak.

Jöhet a hidegzuhany...

Torony volt, de a királylányt már kimentették

Azért csak megtaláltam...

Jack Sparrow alkut kér

Királykisasszony Made in China

Időkérés

Szabad-e locsolni?

Hamupipőke összes

Az utolsó napra is két programot hagytunk. Elsőként az Ontario Science Center-be mentünk. Ide Tóni is velünk jött, mivel már elég régen járt itt. Már a parkolásnál kiderült, hogy a márciusi szünet itt is megtette hatását. Közel 15 percbe telt, mire leparkoltunk...

Bent persze rengeteg ember fogadott, köztük nagyon sok gyerek. A hely egyébként a Csodák Palotájához hasonlítható. A gyerekeknek sokkal nagyobb élményt nyújt, mint a felnőtteknek. Makettek és modellek várják a kicsiket, akik mindenféle tudományágban csillapíthatják tudásszomjukat. Mivel a kiállítás hatalmas, ráadásul nagyon sokan voltak, és nekünk kevés volt az időnk, igyekeztünk céltudatosan haladni. Elsőként a csillagászati teremben horgonyoztunk le. Miután gyorsan végigjártuk, beálltunk a planetáriumra várók sorába. Itt aztán megtapasztaltuk, hogy bolondok mindenhol vannak. Tóni ugyanis elkövette azt a "főbenjáró bűnt", hogy egy kb. 30 méteres sorban hozzá mert érni az előtte álló nőhöz, hála a nagy tolongásnak. A hölgy kifakadt, majd miután nem volt vevő Tóni humorára, már a rendőrséget és a molesztálást is felhozta., mint vélt sérelmet. Elképesztően beteg volt, úgyhogy nem volt mit tenni, ki kellett röhögnünk... Ez persze nem tetszett neki, és tudtunkra adta, hogy ő bizony 7 nyelven beszél, és nagyon jól érti, miről beszélünk a háta mögött. Mondtuk neki, hogy nagyon boldogok vagyunk, ha valóban beszéli a nyelvünket, de ez akkor is egy sor, ahol előfordul némi tolakodás. Persze reménytelen eset volt, úgyhogy magára hagytuk a hülyeségével együtt. Abban maradtunk, hogy valószínűleg csak szeretné, ha valaki már "jól megmolesztálná"...

Partra vetett bálna

Tomi is beült volna :-)

 A planetárium végül megérte a várakozást. Egy kis kupola volt csupán, de ennek köszönhetően nagyon családias volt a hangulat. Néhányunknak már nem jutott szék, így mi párnákra heveredtünk le, ami még élethűbbé tette a vetítést. Olyan volt, mintha csak egy réten ücsörögtünk volna a szabad ég alatt. A narrátor kitűnő mesélőnek bizonyult. Kellemes volt a hangtónusa, és nagyon sokat megértettünk az elmondottakból. Egyetlen baj volt csak, kevés volt a fél órás program. Szívesen elnéztük, elhallgattuk volna, milyen csodálatos is az univerzum.

A planetárium után megnéztük a környezeti katasztrófákat bemutató termet, majd a frissen megnyitott, bálnákról szóló kiállítással zártunk. Sajnos sietnünk kellett, mert a délutánt a belvárosra szántuk, 2-3 óránál több időnk nem jutott a Science Center-re, ami normál esetben megérne egy egész napot is.

Semmiképpen sem akartunk úgy hazamenni Torontóból, hogy nem néztük meg a Path-t. Az "Ösvény" tulajdonképpen egy föld alatti világ a város alatt. Gyorséttermek és üzletek sora, melyek utcaként futnak végig a belváros alatt. Mi a Union Station-től  indultunk, ami egy nagy tömegközlekedési központ. A cél az Ethan Center nevű bevásárlóközpont volt. Nem tudjuk, hány kilométert tettünk meg, de kb. 4 órát töltöttünk a föld alatt sétálgatva. Elképesztő, hogy szinte bárhová eljuthat az ember, ha figyeli az irányjelző táblákat. A legjobb az egészben az, hogy mindezt úgy, mintha egy sétálóutcában őgyelegne. Mivel a Path az üzleti negyed alatt fekszik, javarészt az itt dolgozókkal találkozhat az ember. Turistákat nem nagyon láttunk.
A túrát aztán az Ethan Centernél zártuk, ami egy hatalmas bevásárlóközpont, de mivel ebben már mi magyarok is nagyon jók vagyunk, így ez nem okozott különösebb sokkot számunkra. Körbejártuk, és mivel eléggé elfáradtunk már, valamint nem akartunk nagyon későn hazaérni Guelph-be, így megcéloztuk a metrót.
Sejtettük, hogy a londoni metró után nem jelenthet nagy problémát a hazajutás, és tényleg. A torontói metró nem túl bonyolult. Ha az ember elboldogul Budapesten, itt sem lesz gondja a tömegközlekedéssel.

Tóninál még ettünk egy nagyon finom libanoni vacsorát, majd hazavitt minket. Nagyon jól éreztük magunkat ebben a négy napban, annak ellenére, hogy a program feszített volt, és maradt bőven látnivaló, amire nem jutott időnk. A maradék 2,5 hónapban persze még bármi lehetséges, mindenesetre így is sok maradandó élményben volt részünk.