A harmadik napra is két helyszínt terveztünk be. Elsőként a Royal Ontario Museum-ba mentünk. Az épület kívülről nagyon izgalmas látványt kelt. Kevesen gondolnák, hogy ez egy múzeum. A modern építészeti stílus számunkra elsőre kicsit idegennek hatott, de kétségtelenül hatásos és figyelemfelkeltő megoldás.
Sajnos a második benyomás kifejezetten rosszul sikerült. A bejáratnál egy túlbuzgó biztonsági őr igyekezett ellátni a feladatát, mindezt nagyon laza és lekezelő stílusban. Miután minket is a ruhatárhoz vezényelt, leadtuk a kabátjainkat, de a fényképező táskáját, ami egyben hátizsákként is üzemelt, nem hagytuk ott, mivel a gép tartozékai is benne voltak (napellenző sapka, töltő, memóriakártya, stb...). A ruhatáros srác nem csinált problémát belőle, azt mondta, nem lesz gond, megmutatjuk az őröknek, hogy mi van benne, és nyugodtan bevihetjük. Meg is indultunk a beléptető kapukhoz, amikor hiperaktív őrünk utánunk kiabált, hogy ha nem lett volna érthető elsőre, amit mondott, akkor elmondja még egyszer: le kell adni a táskát a ruhatárban. Mondtuk neki, hogy ez a fényképezőé, nem hatotta meg, mutattuk neki, hogy össze tudjuk csukni, és úgy már nem hátizsák, hanem fotós válltáska, de ez sem érdekelte. Vitatkoztunk vele egy keveset, hogy a ruhatárnál azt mondták, bevihetjük, és van benne érték, ezért nem szívesen hagynánk ott, de reménytelen volt. Mr. Nagymenő Biztonsági Őrnek senki nem mondhat ellent, és már masírozhattunk is vissza a ruhatárhoz.
A kellemetlen incidens után már nem volt további fennakadás, a City Pass-nak hála külön sorban mehettünk be. Bent aztán hamar kiderült, hogy emberünk kinti hepciáskodásának nem sok értelme volt, és inkább odabent kellett volna emberkednie, csak nem velünk. A helyzet az ugyanis, hogy Kanadában egészen más fogalmuk van az embereknek a gyermeknevelésről, mint Európában, vagy legalábbis Magyarországon. A hisztik ezerféle tárháza alap, a kutyát nem érdekli. Úgy általánosságban elmondható, hogy a gyereknek mindent szabad, mert gyerek, mikor csinálja, ha nem most? Felteszed a csizmádat az asztalra az étteremben, nem gond kislányom, nevessünk rajta együtt, rohangálsz és üvöltözöl a múzeumban, meg kúszol-mászol a padlón, fogócskázol, kit érdekel? Szóval helyenként úgy tűnt, inkább egy játszóházban vagyunk, mintsem múzeumban. Lehet, hogy én vagyok vaskalapos, vagy maradi, de engem ez elképesztően zavart/zavar. És senki nem szól rájuk, sem a szülők, sem a biztonsági őrök, senki. Ez itt természetes.
Mivel délután egy kastélyba akartunk menni, így a múzeumra csak cirka 3 óra jutott. Tulajdonképpen nekünk nagyjából elég volt ennyi idő, ami érdekelt minket, azt megnéztük. Folytattuk tehát utunkat a Casa Lomába, az 1911-1914-ig épült gótikus stílusú kastélyba Toronto belvárosában.
A kastély jelenleg múzeumként üzemel, 98 szobával várja a látogatókat. Sajnos ezekből csak kb. 30-40 szobát lehet megtekinteni, de ezek is nagyon érdekesek, lévén, hogy rengeteg stílust ölelnek fel. Mivel éppen márciusi szünet volt, az üzemeltetők igyekeztek odacsábítani a családosokat is. Tették mindezt egy gyerekműsor keretei között. Egy aranyos produkcióval kedveskedtek a gyerkőcöknek, akik részt vehettek a kalóz és a nemes lovag küzdelmében, hogy elnyerjék a meseszép, láthatólag erős ázsiai gyökerekkel bíró hercegnő kegyét. A kislányok többsége ennek megfelelően hercegnős ruhában jelent meg, bár a jelmezbe helyenként hiba csúszott egy-egy tornacsuka képében... Azért így is tündériek voltak.
 |
| Jöhet a hidegzuhany... |
 |
| Torony volt, de a királylányt már kimentették |
 |
| Azért csak megtaláltam... |
 |
| Jack Sparrow alkut kér |
 |
| Királykisasszony Made in China |
 |
| Időkérés |
 |
| Szabad-e locsolni? |
 |
| Hamupipőke összes |
Az utolsó napra is két programot hagytunk. Elsőként az Ontario Science Center-be mentünk. Ide Tóni is velünk jött, mivel már elég régen járt itt. Már a parkolásnál kiderült, hogy a márciusi szünet itt is megtette hatását. Közel 15 percbe telt, mire leparkoltunk...
Bent persze rengeteg ember fogadott, köztük nagyon sok gyerek. A hely egyébként a Csodák Palotájához hasonlítható. A gyerekeknek sokkal nagyobb élményt nyújt, mint a felnőtteknek. Makettek és modellek várják a kicsiket, akik mindenféle tudományágban csillapíthatják tudásszomjukat. Mivel a kiállítás hatalmas, ráadásul nagyon sokan voltak, és nekünk kevés volt az időnk, igyekeztünk céltudatosan haladni. Elsőként a csillagászati teremben horgonyoztunk le. Miután gyorsan végigjártuk, beálltunk a planetáriumra várók sorába. Itt aztán megtapasztaltuk, hogy bolondok mindenhol vannak. Tóni ugyanis elkövette azt a "főbenjáró bűnt", hogy egy kb. 30 méteres sorban hozzá mert érni az előtte álló nőhöz, hála a nagy tolongásnak. A hölgy kifakadt, majd miután nem volt vevő Tóni humorára, már a rendőrséget és a molesztálást is felhozta., mint vélt sérelmet. Elképesztően beteg volt, úgyhogy nem volt mit tenni, ki kellett röhögnünk... Ez persze nem tetszett neki, és tudtunkra adta, hogy ő bizony 7 nyelven beszél, és nagyon jól érti, miről beszélünk a háta mögött. Mondtuk neki, hogy nagyon boldogok vagyunk, ha valóban beszéli a nyelvünket, de ez akkor is egy sor, ahol előfordul némi tolakodás. Persze reménytelen eset volt, úgyhogy magára hagytuk a hülyeségével együtt. Abban maradtunk, hogy valószínűleg csak szeretné, ha valaki már "jól megmolesztálná"...
 |
| Partra vetett bálna |
 |
| Tomi is beült volna :-) |
A planetárium végül megérte a várakozást. Egy kis kupola volt csupán, de ennek köszönhetően nagyon családias volt a hangulat. Néhányunknak már nem jutott szék, így mi párnákra heveredtünk le, ami még élethűbbé tette a vetítést. Olyan volt, mintha csak egy réten ücsörögtünk volna a szabad ég alatt. A narrátor kitűnő mesélőnek bizonyult. Kellemes volt a hangtónusa, és nagyon sokat megértettünk az elmondottakból. Egyetlen baj volt csak, kevés volt a fél órás program. Szívesen elnéztük, elhallgattuk volna, milyen csodálatos is az univerzum.
A planetárium után megnéztük a környezeti katasztrófákat bemutató termet, majd a frissen megnyitott, bálnákról szóló kiállítással zártunk. Sajnos sietnünk kellett, mert a délutánt a belvárosra szántuk, 2-3 óránál több időnk nem jutott a Science Center-re, ami normál esetben megérne egy egész napot is.
Semmiképpen sem akartunk úgy hazamenni Torontóból, hogy nem néztük meg a Path-t. Az "Ösvény" tulajdonképpen egy föld alatti világ a város alatt. Gyorséttermek és üzletek sora, melyek utcaként futnak végig a belváros alatt. Mi a Union Station-től indultunk, ami egy nagy tömegközlekedési központ. A cél az Ethan Center nevű bevásárlóközpont volt. Nem tudjuk, hány kilométert tettünk meg, de kb. 4 órát töltöttünk a föld alatt sétálgatva. Elképesztő, hogy szinte bárhová eljuthat az ember, ha figyeli az irányjelző táblákat. A legjobb az egészben az, hogy mindezt úgy, mintha egy sétálóutcában őgyelegne. Mivel a Path az üzleti negyed alatt fekszik, javarészt az itt dolgozókkal találkozhat az ember. Turistákat nem nagyon láttunk.
A túrát aztán az Ethan Centernél zártuk, ami egy hatalmas bevásárlóközpont, de mivel ebben már mi magyarok is nagyon jók vagyunk, így ez nem okozott különösebb sokkot számunkra. Körbejártuk, és mivel eléggé elfáradtunk már, valamint nem akartunk nagyon későn hazaérni Guelph-be, így megcéloztuk a metrót.
Sejtettük, hogy a londoni metró után nem jelenthet nagy problémát a hazajutás, és tényleg. A torontói metró nem túl bonyolult. Ha az ember elboldogul Budapesten, itt sem lesz gondja a tömegközlekedéssel.
Tóninál még ettünk egy nagyon finom libanoni vacsorát, majd hazavitt minket. Nagyon jól éreztük magunkat ebben a négy napban, annak ellenére, hogy a program feszített volt, és maradt bőven látnivaló, amire nem jutott időnk. A maradék 2,5 hónapban persze még bármi lehetséges, mindenesetre így is sok maradandó élményben volt részünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése