Kalandozás a kanadai ugaron

Nem sok időnk maradt kipihenni a szeszgőzös éjszakát, mivel délután 1-kor már indultunk is Sylviáékkal a meglepetés túrára. Nem mondanám, hogy frissek voltunk, de hajtott minket a kíváncsiság, meg persze a jó társaság és a hangulat, amit szerencsére a fáradtságunk ellenére is sikerült átmentenünk az estéről.

Körülbelül 45 percnyi kocsikázás és némi kóválygás után megérkeztünk a célhoz. Syl és Troy nem túloztak, amikor azt mondták, hogy imádni fogjuk a helyet. Cheltenham Badlands ugyanis olyan, mintha egy mini Grand Canyon-ba csöppenne az ember. Már a belépő is hatásos, mivel dimbes-dombos vidéken kocsikáztunk, körülöttünk gyönyörű erdő, aztán egyszer csak felérünk a sokadik domb tetejére, és ez a csodálatos látvány tárul a szemünk elé. Nincsenek monumentális méretek, vagy végtelenségbe nyúló hegyek, minden kicsi, emészthető méretben hever a lábunk előtt, és éppen ez benne a csodálatos.

Geodéták álma...

 A terméketlen vidék agyagos talajból és üledékes kőzetekből áll, ami mai formáját a víz és a szél áldásos tevékenységének köszönheti. Az 1930-as, rossz földművelésnek köszönhetően talajerózió jött létre.  Ugyanez az oka az agyagpala szerű kavicsok kialakulásának is, amiből rengeteg van, és nagyon könnyen törnek. A föld javarészt piros a vasoxid tartalma miatt, ám helyenként zöldes csíkokat is felfedezhetünk, ami a talajvíz szivárgásának az eredménye.

Miután a tetőn kicsodálkoztuk magunkat, nekivágtunk, hogy rendbe szedjük a "ráncokat". Mivel már nem vagyunk tinédzserek, a nyaktörő mutatványokat a mindenütt önfeledten szaladgáló gyerekekre bíztuk. Volt persze pár ugrásunk egyik dombról a másikra, amitől egy pillanatra azt hittük, min. kaszkadőrök vagyunk, aztán mindig jött egy lurkó, aki elhúzott mellettünk olyan sebességgel és olyan ugráskombinációkat bemutatva, hogy menten arcunkra fagyott a büszke vigyor.

Azért nem adtuk fel, nyomultunk előre, meglovagolva a bauxit hullámokat. Felértünk egy újabb csúcsra, ahonnan a völgyben már csak erdőt láttunk, vége szakadt a ránctengernek. Viszont meghallottuk egy kis patak csobogását, ami utunk folytatására csábított minket. Leereszkedtünk hát az erdőbe, ahol kis ösvényeken vágtunk át, követve a patak csobogásának hívogató hangját. A növényzet miatt itt már nedvesebb, nyálkásabb volt a talaj, ami bár nem volt felgyűrődve, de még mindig vöröslött a talpunk alatt. 

Dorothy és Madárijesztő

Jóleső pihenés

Hátsó "ferTÁJ"

Terepjárók komoly dőlésszöggel

Mint Dorothy a sárga köves utat az Óz a Csodák Csodájában, úgy követtük "vörös szőnyegünket" vígan csobogó kis patakunkhoz, mígnem karnyújtásnyira volt már csak a cél. Egy picinyke lejtő állt már csak köztünk és a patak között, ami magunk mögött hagyott terepet nézve már nem tűnt kihívásnak. Önkéntes Dorothynk, Syl neki is vágott, hogy végre bőrén érezhesse a tiszta víz hűvös érintését, ám súlyos árat fizetett mohóságáért. A kis lejtő még nem heverte ki az előző napi esőzéseket, és kihúzta Syl lába alól a talajt, aki a legnemesebbik felére huppanva, vadul kapálózva tette meg az utat a kis dűlő aljáig. Mi, akik hátramaradtunk, dermedten néztük végig a nyaktörő mutatványt, amit valószínűleg még a fent vagánykodó kölykök is elismerő pillantásokkal méltattak volna. Aztán mikor felocsúdtunk, Troy rögtön kiadta a parancsot, hogy "take a picture, take a picture!!!", azaz fotót, de azonnal. Nem volt hát mit tenni, csináltam pár fotót a sárban dagasztó Dorothynkról, aztán úriemberhez méltón felsegítettem. Hiába, a Bádogember mindig segít a bajban.

Sajnos a kamerájuk sem úszta meg a kalandot, az is megmártózott kicsit a szutyokban. Nála már csak Syl hátsó fertálya keltett szánalomra méltóbb képet...

Dorothy megpihen

Igen, a könnyeit törölgeti a röhögéstől

"That's all, folks!"

A sokk után a röhögéstől dülöngélve tettük meg a pár méteres utat a patakig. Ha a patak miatt nem, Syl egyszemélyes show-ja miatt mindenképpen megérte leereszkednünk a kis völgybe. Visszafelé már simább volt az út. Esésektől mentesen érkeztünk vissza a kocsihoz. Syl begyűjtötte a kíváncsiskodó pillantásokat, aztán elindultunk haza.

Mivel nem akartunk arra menni, amerről érkeztünk, úgy döntöttünk, felfedező útra indulunk. Habár eltévedtünk, azért megérte. Csodálatos kisvárosokon és erdőkön keresztül vitt az utunk, jó volt végre a sok havas táj után ilyen formájában is látni a kanadai rónaságot. Köszönjük Troynak és Sylnek ezt a meglepetés túrát, mérget vehetnek rá, hogy sosem fogjuk elfelejteni. :)